Budapesti Napló – egy körülményes hazajutás kálváriája, na meg a szőkék…

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A Kishegyesről Budapestre történő utazás talán legegyszerűbb, legkényelmesebb és leginkább élménydúsabb utazási módozata mind a mai napig a vasúti közlekedés, ezen is felül a Topolyáról induló nemzetközi gyorsvonattal, az Avalával történő „száguldás”. A gyakorlott utazó pontosan tudja mire számítson, de még első, hosszabb távú vonatozásait éppen megélő gyanútlan személyem csupán mendemondákat hallott az Avala-élményről. Igen, létezik ilyen szájról szájra járó definíció: Avala-élmény, de ezt megelőzően a jegyvásárlás viszontagságairól szólnék pár szót.

A majd három hétig tartó budapesti kiruccanásom során szinte minden nap különböző hivataloknál kilincselgettem az ottani hosszútávú letelepedéssel kapcsolatos ügyintézés miatt. Mondhatni, hogy a tény: márpedig munkát akarok vállalni a fővárosban, egyeneságon hozta magával a megoldandó feladatok végeláthatatlan sorát. Munkát kell találni – első körben érdemes a helyi munkaügyi központba kajtatni, de amint átnyújtották a kitölteni valókat meg sem lepődve konstatáltam, hogy már a borítón érdeklődnek a TAJ számom és az adóazonosító jelem hogyléte felől. Evidens volt, hogy ezeket kell legelőször előteremteni. Mivel a pár héttel előbbi városlátogatásom során visszajáró szellemé váltam a helyi okmányirodában lakcímbejelentés és személyi igazolvány igénylése kapcsán, már otthonosan kezdtem mozogni a sorszámosztó gépek kezelésében. Miután minden procedúrán túl estem, ismét a munkaügyi központ dolgozóinak kezébe helyeztem a sorsom, akik természetesen azzal kezdték, hogy amennyiben munkanélküli segélyre tartok igényt lesz még pár kilincs amit le kell nyomnom. A kölyökkutyák csodálkozó fejmozdulatával reagáltak abbéli kijelentésemre, hogy köszönöm szépen, nem az állam nyakára jöttem én élősködni és nem tartok igényt a segélyre, közreműködésüket inkább az álláskeresésben venném szívesen. Ennek hatására azonnal a kezembe is nyomtak egy meghívót. Népszámlálási adatfeldolgozói munkakörrel kapcsolatban először csoportos tájékoztató, majd tesztelések illetve háromtagú bizottság előtti interjú következett. Habár leírva és elolvasva a jelenlegi status quo-hoz vezető események sorozatának taglalásán alig két perc alatt túl jutunk, ne feledjük el, hogy ez a zord valóságban két hétnyi vajúdásként csapódott le. Eközben szinte már intim kapcsolatot sikerült kialakítanom a Google Maps-al, illetve ideiglenes lakhelyemnek simán bejelenthettem volna a körúton közlekedő 4-es illetve 6-os villamost, mely minden megállójánál Hegyi Barbara hangja szórakoztatja hangosbemondón keresztül a nagyérdeműt: „átszállhatnak a földalattira / you can change to metro line one” – a one szócskát olyan gyönyörűen kimondva, hogy szinte orgazmusa van tőle az embernek. A sorozatos „szexuális” élmények Barbara hangjától és az ügyintézéstől természetesen lestrapálják még a falusi keménykötésű legényeket is, így a május elsejét (az utóbbi hét évben az első munkanélküliként töltöttet) szerettem volna valamivel nyugodtabb körülmények között letudni, ezért a szombati hazaindulás mellett döntöttem. Persze, előző este még Maya-channál és Maxic-sannál tettem baráti látogatást, mely végül delíriumhoz közeli állapotba torkolló, hajnalig történő sörözéssé, vízipipázássá és giroszozássá módosult. Ennek köszönhetően a reggel hat órára tervezett Népligetes busszal történő indulás élből kiesett, de a délelőtt kilenc órási vonat is nélkülem indult el, míg én a szobámban közelebbi ismeretségbe kerültem a magyarországi sörök által indukált metilalkohol mérgezés tüneteivel, melyet egy két literes buborékmentes ásványízes palack szárazra nyalásával igyekeztem enyhíteni. Mondanom sem kell, hogy kevés sikerrel.

Valahol mindig elszámítja magát az ember – történt ez velem is, mikor is én még délben vígan vasalgattam (próbáltam nem megégetni sem magam, sem a ruháim) a már egy hete beszáradt és azóta rongyossá gyűrődött pólóim. Fél egykor érkeztem meg a Keleti Pályaudvarhoz még mindig zúgó fejjel, viszont rendíthetetlen magabiztossággal. Az információs pultnál megkérdeztem, hogy arra a szép piros vonatra, az Avalára hol is vehetnék egy jegyet – a nemzetközi jegypénztárnál, aranyoskám. Minden pöpec – gondoltam, de amikor a megpillantottam az utoljára talán a Titanic túlélőinek arcán látható értetlenséggel álldogáló emberek tömegét, kezdtem megijedni. A sarokban sunyin kínálgatta magát régi jó barátom a sorszámosztó dög. 697. – hmm, nem lesz gond… Majd összetalálkozott pillantásunk a sorszámkijelzővel: 650. Na, ekkor már hatványozottabban kezdett ismét erőt venni rajtam a hányinger. Tizenöt perccel az indulás előtt még csak a 666-osnál tartottunk, de mivel senki nem jelentkezett odarohantam a pénztárhoz és a kétségbeesett utazók rimánkodó hangján kérleltem a hölgyet a jegy szervírozására.

–Mégis mit képzel?

/ Köszönöm… majd betettem magam mögött az ajtót és a peronhoz álltam. Roma hölgy kilenc óránál közeledve, mosolyogva buzdított szegény gyereknek történő adakozásra. Én meg bambán toporogva közöltem vele, hogy ha nem túl nagy baj, nekem most első lenne a hazajutás, de úgy tűnik dugába dől ez is, mert a sorszámomnak majd csak valamikor jó egy órával a vonatom indulása után veszem hasznát, és mivel nem vagyok Hiro Nakamura, hogy teleportálni tudjak innen helyből az addigra már kilométerekre lévő Avalára, megérheti, hogy most éppen adakozni van a legkisebb kedvem.

-Háde nem kő magának sorszám, nézze, ott az utazási iroda, ott megveheti!
*Összecsókoltam volna, ha van rá időm, de így még csak egy ötszáz forintost sem adtam a bigének (paraszt vagyok válsághelyzetben, ez van), már rontottam is be a másik ajtón. Bő hét percem maradt és csak egy nő volt előttem, viszont ő kényelmesen befészkelte addigra már magát a pult előtt elhelyezett székbe azt sejtetve, hogy feltehetőleg világ körüli turnéra indul és most kívánja megtervezni ától cettig az utazását. Mögöttem dagadni kezdett a sor, először egy férfi, majd egy újabb hölgy dokkolt be. Egy óra előtt öt perccel már igencsak hisztérikus állapotban kopogtam ujjaimmal a bőröndömön, de az önérzetemet csorbította volna, ha a már pultnál ügyeit intéző hölgy elé turakszom. A gondviselés küldte a két mesterségesen szőkített hajú, illetve a kelleténél kicsit barnábbra grillezett, gyanúsan rövid ruhába bújt csajokat, akik engem véve célba könyörögtek, hogy beállhassanak elém. Ekkor szakadt a film és remegő hangon közöltem velük (lehetőleg annyira hangosan, hogy az átjusson az ügyintézőnőtől bennünket elválasztó üvegfal túloldalára is), hogy az én vonatom három percen belül indul és fél karomat adnám egy jegyért az Avalára. Ők is oda akarnak jegyet váltani, ők Bécsbe – no jó, én meg Belgrád felé (és akkor jött is a WTF momentum, hogy a hatos peronon álló szerelvény, akkor most merre is fog továbbindulni?). A turnés asszony tisztelettudóan felállt és maga elé engedett, mivel láthatóan nekem most élet halál kérdés az utazás, míg ő ráér, csak pár nap múlva utazik.

-Egy jegyet az Avalára! – ekkor már dörmögő hangon, leginkább a Holló című film főszereplőjének eszelős tekintetével.
-Nincs a homokára írva, hogy meddig utazik! – szájbiggyesztés. / Na ha valamivel ki tudják húzni a gyufát, akkor a szájbiggyesztés. Nekem ez olyan, mint Norman Batesnek egy ártatlan nő, aki késő este érkezik a fogadójába éjszakai szállás reményében – azaz teljesen kicsapja a biztosítékot…
-Topolyáig, de gyorsan! – az előző esti girosz lassan keresztbe állt a gyomromban.
-Siessen, ez a szegény fiú lekési a vonatot, mindjárt indul!!! – kórusban csiripelve a vélhetően munkakör tekintetében az legősibb női mesterséget űző lányoktól.
-Én kérem már reggel nyolc óra óta dolgozom!– újabb szájbiggyesztés, de a grillezett barbik helyettem is visszavágtak.
-Mi is dolgozni megyünk, képzelje, de siessen már! – vizuális típusként, most is elindult valami kép egyik szinapszistól a másikig, de gyorsan elhessegettem, hogy vajon milyen minőségükben dolgozhatnak a fiatal hölgyek majd Bécsben.

A jegy rovatait kínzóan lassan, aljasan komótosan töltő pénztárost csupán a üvegfal mentette meg attól, hogy kiemeljem a székéből és addig üssem a kofferommal míg még levegőt tud venni, a többit pedig a cicababákra bízzam. A kapcsozós jelenet egy emberként ébresztett szimpátiát irányomba a mögöttem várakozó tömegben – ugyanis a töltet kifogyott és ezért egy enyhe „hehehe” kacaj kíséretében át kellett nyúlnia a másik pénztárhoz: eközben már torkuk szakadtából üvöltötték a szőkék, hogy „jó lesz már úgy ahogy van, ne húzza az időt!!!”

-Mennyi?
-Ötezer-kettőszáz-kilencvenöt! – a jegyem sarka már elérte a képzeletbeli határt a pult onnansó felén, miközben a hangosbemondó az Avala kapcsán már a „sínek mellett tessék vigyázni”-t szajkózta. Ötezer-ötszázat vágtam a nő arcába, a jegyet felkapva pedig futottam az ajtó felé, melyet majdnem félfástól téptem ki, miközben a váróterem egy emberként üdvrivalgott…

A szőkék: -Siess, sikerülni fog, jó utat, még eléred!!!
A mögöttem álló férfi pedig eképp: -Gyerünk kishaver, menni fog!!! – filmekben látni ilyet, persze azért éreztem a pult mögött ülő céda jeges késként a hátamba fúródó tekintetét is.

Lélekszakadva rohantam, kis híján fellökve a szembejövőket, majd határozott erővel csaptam rá a nyitógombra a legközelebbi ajtónál. Nem feledve a Bécs vagy Belgrád dilemmát azonnal a odarontottam egy fiatal lányhoz és közben magamban mandaláztam: „csak ez legyen az, csak ez legyen az”.

–Te, ez megy Belgrád fele?
–Igen, kérem! – olyan félszegséggel, mint akikbe a szülei jól beleplántálták, hogy csapzott, ideges és meglehetősen gyanús külsejű férfiakkal ne elegyedjen szóba a világ minden kincséért se.
-Megmenekültem. – gondoltam magamban és lehuppantam az egyik ülésre, majd újra a hangosbemondó üzenetére figyeltem.
–Az Avala eurocity indulása Kelebia, Belgrád felé előreláthatólag tíz percet késik, szíves megértésüket kérjük és elnézést a kellemetlenségért ….

A mennyezet felé emeltem tekintetem és csak ennyit gondoltam:
-Hé Öreg, nagyon jó humorérzéked van!

1 hozzászólás

Mia 2012.05.04. - 20:56

Mondtam, hogy gyere velünk kocsival 😀

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: