Egy alkalommal egy asztaltársaságban iszogattam és azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok kapcsolódni. Ritka élmény ez, még ha negatív is. Jó beleérző képességem és az általános világlátásom okán – sokféle érdeklődés, állandó kíváncsiság – beszédtémám szinte mindig van, habár a véleményem egy ideje visszafogottabban kommunikálom környezetem felé. Észrevettem ugyanis, hogy olyan módokon nyilvánulok meg mint a blogoszféra zöme, vagy a bulvársajtó szalagcímei: nagy betűkkel kijelentek és nem kisbetűkkel próbálom megérteni az eseményeket. Környezeti hatástanulmány következik.
Az emberek egoizmusa gyorsan növekedőre fogja ha megfelelő a táptalaj. Jó példa erre a közösségi média, melyben az extrovertált viselkedésért piros bogyók képében jár az elismerés az „ismerősöktől”. Ami ezzel a nyájszellemmel egyaránt bekúszott az emberi kapcsolatok küszöbe alatt az a végtelen dualizmus. Szeretem vagy nem szeretem, fekete vagy fehér – a kijelentések pedig racionális érvelés híján teljesen érdektelenek. Még csak meg sem próbálják elemezni saját kijelentéseiket vagy elgondolkodni a beszélgetőpartner csodálkozó arckifejezésén.
Vannak helyek, amelyeket elveid ellenére kell felkeresned ahhoz, hogy beláthasd, milyen alaptalan a te sznobságod.
(Vavyan Fable)
Az egyformaság, a végletesség, az arcpirító butaság kora ez, mikor a városi sznobok „kutyások” és „macskások” táborára szakadnak, mintha valami eleve elrendelt dologról lenne szó. Sejtik egyáltalán az együgyű igazságot, hogy városon maximum egy állat per lakás az ideális és innen ered az észérvekkel is jól megtámogatott mánia?
Nézem az embereket az utcán, színes, hangos tömeg, nem is látni két egyforma embert, vagy mégis? Nagyvárosi életem kezdetén figyeltem a hasonló korú srácokat, mi is a divat, mihez kellene hozzá állni valamiképpen. Soha ennyiféle tetoválást nem láttam még, úgy sorjáznak felkarokon és lábszárakon, mintha az esti mosdással könnyen eltávolíthatóak lennének. Ehhez társult a furcsa hajviselet, mely az évekkel ezelőtti hipszter divatból indult, aztán jött a nyár és körbenyírták alulról a sörényt, így maradt a fejtetőn a félhosszú haj; mikor lenőtt, akkor egyik oldalról fésülték át a másikra, most pedig mikor már ez is túl hosszúnak bizonyul, a fejük tetején kötik össze kontyba. És ez csak egy a fenotípusok közül, igaz limitált a széria: három-négy klasszikus divatirányzat közé szorulnak a trendi fiatalok, a maradék meg nem törődik a jelmezekkel. Egy ideje én sem.
Sokáig úgy gondoltam falun azért annyira kilátástalan a helyzet, mert az emberek begubóztak és szűk látókörűek, míg a város egy felvilágosultabb életminőségre ad lehetőséget. Be kell látni, hogy a sok panelproli és sznob is voltaképp ugyanattól szenved: a ráadott egyformaságtól, az őket uraló divattól és az érzéstől, hogy társadalmi elvárás hülyének és szélsőségesnek lenni.
0 hozzászólás
Nem tudok nem egyet érteni. Bár csak a külsőségek terén lehetne egyformaságról beszélni, de sajnos ez a gondolkodásmódra is igaz.
Sablonosak az emberek és a reakcióik is – persze azt is érdemes hozzátenni, hogy minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb bennünket meglepni 🙂