Virág – Hana 花

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A lépcsősor alján láttalak már ácsorogni, mogorván. Karon varjú esete – újat mutatni nem tudnak, aztán kapcsolódások. Az emberek név nélkül vonaglanak / nem fontos kik vagyunk, honnan jövünk. A hangokat az ajkadról szétkaszabolja a hangszórók dübörgésének ismerős zaja. Nem érnek el süket fülemhez, mely csak a szívdobbanásokat hallja. A tiédet, ugyanakkor egyszerre mindenki másét. Virágot láttunk, talán ugyanazt / mezőn, messze a szmogos belváros zsúfolt tereitől. Utcaköveken táncoltunk aztán elcsodálkoztunk…

Az ősz Párizs felől jött – Adynak is lehet igaza néha – vonogatod a vállad, én meg csak nevetek végeláthatatlanul. Van jó értelemben is szürreális pillanat / burekot keresünk, mondom ne menjünk a Nyugatihoz – hát hallgatsz te rám egyszer is? Megint majszoljuk a száraz tésztát és botrány! Nincs jogurt hozzá, az az igazi hazai. Nem, az nem kefir! / A szád szélén egy másik táj nyoma, jól ellátta a képed a könyvtárosnő mikor a fejedhez vágta a Kassák összest, mert azt üvöltötted teli torokból, hogy a dadaisták hülyék – pedig tudod – miközben a kiköpöd a vért a kőrisbogarak által rágott bokrok haragoszöld leveleire a könyvtár előtt – hogy épp mi vagyunk a legnagyobb szabály tagadók, az igazi avantgárd vakhitű követői. Benyomás, érzés a mű szerkezete felett – kicsit áltudományos vagy a szemüveggel a fejeden / főleg félig betört üveggel (csak én tudtam, hogy dioptria nélküli). Le kell rombolni – hajtogatod itt nekem és tudom, hogy tudod, hogy hülyének nézlek, ugyanakkor megteszem, mert itt vagyok és nem ott, te meg itt most velem. Gyere, rázzuk a rongyot, mit bánom én! Ez a hétvége is elveszik valahol a reflektor és az ágy között félúton, ott, ahol hajnaltájt az utcákon ólálkodó, otthonról kidobott majd városra menekült kistérségi kurvák kérdezik meg: akarsz engem? Tényleg akarsz engem? Én? Mit tudom én, hagyj a hülyeségeiddel… Mi az, hogy én kérdeztem előbb? Te nem érted a mágiáját a szavaknak / én sem, de mit számít ez, most így félúton mikor a nyelvem a szádban van? ne röhögj – lenyálazod megint az ingem… csak ki ne mond…

Szűkül újra az idő, az ősz ránk törte az ajtót és csorog mindenre aranyos-sárgás fénye, mi meg itt állunk. Te meg én, bokáig a nedves falakról csepegő napfényben… Az Astoriánál már búvárkodnak a transzvesztiták az aluljáróban – bliccelni akarnak a metrón, míg Magdi néni a bejárati ajtót festi a háztömbnél, ahol lakom – otthonkában és gumicsizmában… Elszaladt egy tehén a Wesselényin, láttad? A virágot a mezőn?

Ez is érdekes lehet