Ez is, lám egy újabb megbánt reggel. Az álom falának innenső oldalán, mikor az eszmélés már bizonyosság, de még nyújtanánk a percet. A boldog önkívületben maradni, az lenne igazán jó. Az őszi reggelek rozsdás lenyomatának mocska nem is igazán válik el a mindennapok damaszt abroszának romlott ízlésű mintáitól. Megmelegítem az állott fehér teát Putyin gázán – Rád gondolok: csak tőmondatok; “ha megtanulsz lényegre törőn fogalmazni, sőt írni; ha össze tudod aszalni a gondolatokat esszenciává, csak akkor indulhatsz el valamerre” – ezt mondtad. Az ömlengés Senkit se érdekel, pedig valahogy ebből áll a világ: kilóra írt, lényegtelen leütések véget nem érő sorából; melléknevek bámészkodnak egy irányba – ahogy hajnalban az emberek a mindig késő trolit várják; igekötős szerkezetek erőszakolják egymást a harmadikon, magukról sokat képzelő, jól fésült, öltönyös főnevek ígérnek betarthatatlanokat.
Egy gondolat jut mindig eszembe: minden másolat, sőt mi több, a másolat másolatának a másolata – lényegét vesztő lényeg. Nézem a mozi műsort – pedig el sem járok – a tinédzserkoromban feltámasztott képregény adaptációk több, mint tíz éve vannak már műsoron. Aztán ott vannak a folytatások, “spin offok”, meg “adaptációk”, “rebootok”, ki -tudja még mi; egyáltalán, hogy van pofája bárkinek is 2007-es filmet újraforgatni? Tényleg ennyire a kópia függők vagyunk, hogy értetlenül nézünk az eredeti ötletekre – igaz, mondta is valaki, hogy már teljesen “újat” kitalálni nem lehet; pedig tavaly ott volt az Upstream Color. Aztán meg ott a zene, az újrahasznosított papír létével: végtére is elhihető róla, hogy papír, de mégis gyanúsan fürkésszük újraülepített rostjainak dombornyomatát; láttuk már más formában, meggyőzőbben. Ez a papír most nem ártatlan; voltaképp semmi sem az, csak apoteózis.
Hétvégén láttam Ron Frickétől a Samsarát és érthetetlen undor fogott el, mikor saját emberi létezésemre gondoltam. A ruhám, cipőm, táskám, fényképezőgépem, mobil telefonom és még ki tudja milyen tulajdonom rabszolgák állították elő. A világ szegényebb fele lakol a mi bűneinkért. A bűnért, amit tulajdonként és individualizmusként ismerünk, sőt büszkék is vagyunk rá.
Elképzelem, hogy ha most kilépnék az ajtón, nem a 74-es troli megálló felé mennék, hanem másfele, egy ismeretlen járatra ülnék fel és az elvinne Tibetbe. Csak így, ilyen egyszerűen, lefordulna a Wesselényiről és budai hegyek helyett ott lenne Tibet. Beszéltük is múltkor, hogy milyen elragadó dolog a tibeti mandalafestés – nem, az nem ez, amit most a new ages, angyalhívő, magukat minden tudás hordozójának tekintő vajákosok gondolnak – mikor színes porokból, nagy precizitással készítenek gyönyörű és elképesztően összetett képeket. Az utolsó fázisban van mindig a lényeg, hisz a műalkotást, amint elkészült, elpusztítják. Összesöprik az anyagot, a hivalkodó színek hamuszürke eleggyé zsugorodnak. A változás és a lemondás, a ragaszkodás megszüntetése által tanulnak. A mandala nem a cél, hanem az út és az út fontosabb, mint cél, ahová megérkezünk. Lassan ezt is megértem. A cél nem az volt, hogy idejöttem, hanem, hogy idejussak: ebbe az őszi reggelbe.