A sötétség óráival együtt a felemás nosztalgia is bekúszik az ajtó alatt és nehezítő súlyként üli meg a szobát. Ez a második év, mikor hazalátogatok halottak napjára. Az évben csupán négyszer jut idő rá, hogy hazautazzak: a forralt boros karácsonyra, a torma és sonka bűvkörében zajló húsvétra, nyárközépen a bazári hangulatban zajló templomi búcsúra és végezetül a temetőkapuban sütött gesztenye illatának hívására. Ami érdekes: mindegyik hazalátogatás örömmel tölt el, hiába a groteszk apropó ezúttal: talicskába állítgatott virágokkal nekivágunk a temetőnek sírokat díszíteni és gyertyát gyújtani. Ez a legkötetlenebb ünnepünk, mert itt érződik ki igazán: mindaz ami ránk jött az utóbbi sok-sok évben nem tudott megtörni senkit. Megszoktuk a sok halál árnyékában: a dolgok megtörténnek és nem az számít, amire földet hánytak, hanem ami a sírhanton kívül megmaradt. Emlékek, érzések és hogy összetartozunk általuk. Következzen hát öt rövid gondolat, történet, időrendben kicsit csalókán, hisz külön íródtak, de mind ugyanarra rímelnek: az aranyszín avarra, sült tökre meg gesztenyére és a mindent betöltő krizantém illatra.
Krizantém
Megint úgy néz ki az előszoba, mint egy ravatalozó. Hamisíthatatlan temetőszag – valójában persze a krizantém illata jellegzetessége okán még akár szerethető is lehetne, ámde a mi kultúrkörünkben valahogy mindig a mindenszentek mélabús hangulatát idézi meg. A Japán folklórban a Szitakötő-sziget titokzatos virágaként a megfiatalodás bűbáját tulajdonították neki. (igaz, ez így nem pontos, de ki lenne képes kiölni a régiek hitvilágából eme rejtett varázslat lehetőségét – hisz éles logikánk már kipreparálta az emberek idejéből a csodákat, mégsem volt képes gyökerestől kitépni a csodára való örök vágyat) A fiatalság kontrasztja mindig az elmúlás májfoltosan ráncolódó bőre és a kapura függesztett gyászkeret.
Gyertyafényben
Amikor a naptár fordul és sötétedő nappalaink között felgyúlnak a hideg márványtömbökön az örök fényesség lángjai hatalmába keríti az embert a nosztalgia. Főként ha olyan sírjaihoz zarándokol el, akik életükkel, vagy éppen halálukkal adták meg a lökést a továbblépéshez, melynek jelenlegi állomásáról hazalátogatunk. Ki hitte volna, hogy idáig jutunk, vagy éppen ugyanígy, változatlanul itt maradunk? Az emberi kapcsolatok két módon képesek csupán működni: vagy a változás örök körforgásába zárnak, vagy az állandóság süppedős mocsarába taszítanak. Lényegében egyik sem különbözik a másiktól – ráébresztenek saját sorsunkra és hogy nincs hatalmunk élet és halál felett. Mit ér eme gőgös délcegség a transzhumanizmus oltárán? -hisz nincs Q10 faktor vég nélkül , vagy éppen botox az ajkaidba, ráncfelvarrás a tokádon. A technika sem tudja legyőzni a múló évek rozsdaként rágó hatalmát.
Eszmélet
Bármerre járjak is a falu utcáit róva, szédítő felismerni: nem vagyunk már többé gyermekek és ami ezután jön már komoly lesz és kegyetlen. Kegyetlenebb, mint az idáig vezető út – és nincs többé olyan tett, amit megúszhatnánk bűnbocsánattal, bevallással, a magaviseletjegyünk csökkentésével. Ha mostantól ölünk, akkor tényleg életet veszünk el, igazi a fegyver és a vér sem puszta délibáb. Vigaszul szolgáljon ennek ellentéte: ha létrehozunk valamit, az élni fog… bármely anyagból is gyúrjuk is erre a világra.
Látogatások
Nehéz elviselni a levegőben függő ki nem mondott szavak súlyát, melyek az alkohol hatására egyszerre szabadulnak el és vádlón, szemrehányón jegyzik meg képlékeny énünk változását, amit idő és távolság egyaránt formál. És ezen megjegyzések még örömet is okoznak azokhoz képest melyek mögül süt valami érthetetlen harag, dacos ellenkezés. Mindig jópofát vágunk e kirohanásoknak is – nem merjük igazán megpiszkálni a karistolást mások szívén, mert kiderülhetik, sokkal mélyebb ez a seb és sokkal fájóbb, mint azt mi magunk felfoghatnánk. Nem kell mindenáron megtartani az átkozott büszkeségünk, néha mások lelki épségének érdekében alázatot gyakorolva megvédhetjük őket az önön húsukon hizlalt szörnnyel szemben.
Idő
Először nagyanyám sírjánál, majd a családi vendégeskedés alkalmával környékezett meg a felismerés. Az egyik sarokba húzódva hallgattam a “felnőtteket”, aztán unokanővéremre tévedt a szemem. Hogy kivirágzott ez a lány, mint tavasszal a szilvafák! Nem is lány már, hanem kész nő és jövőre végre férjhez megy, úgy rendesen ahogy illik: templomi esküvőn , fehér ruhában, gyűrűvel a kezén… A “felnőttek” már mi vagyunk – az ötvenesek, akik az asztal körül aggódnak a semmin, mint például a krizantémok árán vagy lehetetlen színűre mázolt utcai szoba kicsit sem idilli esztétikáján, már aggok. 50-esek és valahogy már csak hátra felé tudnak, vagy akarnak tekinteni. Előre nézni félnek? – ötlik fel bennem. Aztán rájövök: egy szegénységgel, nyomorral és háborúkkal bőven megvert életben, ahol csak a holnapig terjedt a lázas öntudat értelmetlen hosszabb időben előre tervezni. Az a fiatalok kiváltsága… “Bírják is még, meg akarják is” A kezemen kidagadó erek, homlokomon a finom pókhálóként megjelenő barázdák jelzik: ez is csak átmenet, tünékeny varázslat. Félúton vagyunk és torkon ragad az érzés: csak reménykedhetünk, hogy még ugyanennyi van hátra.
Akkor rémülsz meg igazán, akkor ismered fel az idő hatalmát valójában, mikor emlékeidbe már több mint tíz évre visszamenőleg vagy képes elmélyedni.
[youtube:http://www.youtube.com/watch?v=YDXOioU_OKM]
0 hozzászólás
briliáns!