Sok-sok nyár lezuhogott már az idő visszafordíthatatlan vízesésein és mindig hagy maga mögött valami olyat, amely körülhatárolja, mind évszám, mind földrajzi hely tekintetében. Apró kis dolgok, mégis. Ilyen a tipegőként látott tenger hamisítatlanul sós illata, melyet sok-sok évvel később érzetem anyám rozzant mini biciklijén karikázva a szünidő tágas nyarának reggelén kenyérért menve. Dejávu, olyan erővel, mely kis híján leszédít a drót szamárról. A frissen sült kenyér kipárolgásai, ahogy a forró karéja alámerül a világon egyedülálló állagú és ízű szabadkai joghurtba – a pitypangos poharúba – egy elhagyatott alkonyatban, a vasútállomás kihűlt várótermében ötödmagammal a vonatra várva. Zajok, ízek, képek, illatok, néha még a test rándulásai is. Mind mind ott leledznek bennünk, úgy ahogy e nyár langymelegének csóvái.
A kerti fekete szeder fanyar, üdítő íze, anyám utánozhatatlan sós kiflije – köménymaggal, mert azzal az igazi – vagy éppen a mentolos cigaretta bukéja. Akárcsak egy valaki hangjának tónusa, amint azt mondja: nézd, hogy néznek a baglyok. Az érintés pírjai arcomon, a felszabadulás keserédes érzéseivel elkeveredve. Egy parfüm illata, melyet csak néha érezni, ha a művészlak egy bizonyos pontjára állok – de csak egy szemvillanásnyi jut mindig belőle. Sosem ér rá az érzés. Mindig sietősen tovatűnik, hígul, majd elveszik. Mégis. Talán ez benne a lelket napról napra éltető, továbblökő kis hullám. Míg újra egy majdan emlékké fakuló kikötőhöz ér törékeny ladikunk. Benne mindannyian. Mindannyian, akik egy hajótörött életébe beleférnek. Megbánások nélkül – a tenger sós illatának áradatában.