Márta (befejezetlen novella)

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Márta nehezen kelt fel és alig kapott levegőt, már régóta sípolt reggelente a tüdeje, mint valami végső figyelmeztetése ama ténynek, hogy megfogadta magában, leszokni a cigiről márpedig nem fog. Erre az elhatározásra a régi falusi konyha hokedliján ülve jutott míg várta, hogy felforrjon a leves egy talán éppen ugyanilyen jellegtelen vasárnap délelőttön, mint amilyen ez a mai is, ami előtte áll.

A koránkelés hol erényként, hol átokként úszott a szobájának fáradt levegőjében, az utóbbi jellege valahogy gyakrabban kiérződött az ősz beköszöntével. A nappali világosság egyre sápadtabb mivolta rányomta bélyegét a mindennapokra és ilyenkor a várost sem szerette igazán, nem mintha valaha is nyugvópontra jutott volna onnantól kezdve, hogy közel húsz éve betette maga mögött az ajtót és felszállt a buszra az egyetlen valamire való ruhájában és idejött, vissza sem nézve.

Néha még álmodott az udvaron kapirgáló tyúkokkal, melyeket egyik télen Csuja nevű tacskójuk mind egy szálig megfojtott. Az anyja, olyan iszonyú haragra gerjedt, hogy felkapva a nyári konyha előtti asztalról a bárdot a kutya után hajította. Szegény pára azonnal kimúlt, pedig semmiről sem tehetett az állat, csak hagyta magát ösztönei által vezetni, főként mert azon a télen valahogy a nyomor és kilátástalanság is fokozottabban kúszott be az előszoba elálló ajtajának résén és ők maguk is szűkösebben mérték az ételt, maradék nem akadt túl sok, és az sem leszopogatott csont a pecsenye után, hanem csak krumplis lepény a borsóleves maradékába áztatva.  A keringőző hópelyhek, a karácsonyvárás maguknak sem beismert derűje – mert hát mi jó lehet még ebben az életben az ünnepnapokon túl – furcsa kontrasztban állott a vér áztatta hóval és a dermedt csenddel. A hátsó udvar leginkább háborús szintére emlékeztetett, csak itt már nem volt olyan sebesült akin segíteni lehetett volna. Márta alig volt tizenkilenc éves, ismerte a két helységnévtábla közére szűkült világot, az alföldi falut, ahol született és mindennapjait tengette és tudta, az élet – bármennyi tervvel rendelkezzen is az ember a jövőre nézve – érhetetlen módon változik és mindig válságos pillanatokban fordul a sors, általában rosszabbra. A momentum, ahogy ő némán, anyja meg szitkozódva bontották fel a megrágott csirkéket, hogy mentsék a menthetőt örökre beleivódott az emlékezetébe és talán az első olyan tapasztalás volt azok sorában, mely megindítottak benne valamit ami évekkel később materializálódott – az elvágyódást, a menekülést.

A kávé feketén gőzölgő felszínének tükrében látta arca sziluettjét, leginkább a fénykép negatívjára emlékeztetve, de mivel nem szerette túlgondolni a dolgokat – mert az csak lehetetlen gondolatokat eredményezett – inkább az elvégezendő feladatokra összpontosított, melyek között az ebédfőzésen túl ott kínálta magát a heti nagymosás. Mivel egyedül élt, ezért hét közben sosem mosott, pláne, hogy ha még a hét minden napjára is lenne másik ruhája, akkor sem gyűlne össze elegendő mennyiség, ami ezt indokolttá tenné, a takarékosság egyébként is ráragadt az évek során. Fiatalabb korában a nyár tikkasztó hőségében még a rajta lévő ruhát is bedobta a gépbe és anyaszült meztelenül az ágyon fekve várta a mosóprogram végét, titkon örülve magányának, hisz épeszű ember ilyet nem csinál – akkor még nem ismerte fel, hogy cudarabb, alávalóbb dolgokat is megtesznek Isten nagyra becsült teremtményei, főként, ha egymás iránt érzett gyűlöletből cselekednek. Akkor még nem tudta, amit ma, most meg mikor már életének delelőjére ért, jóval túl a negyvenen mindenkori szemérmessége okán nem is vágyakozott még maga előtt sem mezítelenül állni – nem állhatta látni, hogy a mindenek felett álló idő miként erodálta testét, szinte érezve, hogyan rozsdásodik napról napra, mint a vasúti pályaudvarok mögötti kusza sínek vakvágányain magára hagyott mozdonyok, amikbe hajléktalanok költöztek.

 

0 hozzászólás

balaaz 2014.07.01. - 18:15

Hé! Ez nem befejezetlen, hanem alig elkezdett! 🙂 Hol vannak azok a cudar, alávaló dolgok? Ide velük!

Nem tudom mi mennyire vagyunk épeszűek, de mi most családosként is meztelenkedünk és az erodált negyvenes testünk bár zavar időnként, de azok is mi vagyunk együtt élünk vele.

Ah! A régi falusi konyhák, meg a hokedlijeik! Nosztalgia bomba! 🙂

Szabó Árpád 2014.07.01. - 22:17

Örülök, hogy tetszett! Rengeteg Szabó Magdát olvastam – olvasok és nagyon tetszik, ahogy írt a művésznő, mert egész egyszerű dolgokból kanyarintott olyan novellákat, hogy a szám is tátva maradt, az érzelmi megrázkódtatásról nem is beszélve.
Ez egy kis szösszenet volt, egy novella kezdemény, bár nem igazán tudtam már akkor sem, hogy hová fut ki majd a cselekmény és mi lesz a csattanó, pedig állítólag történetíróknak igenis kell hogy legyen egy fajta írói szempontjuk, ahol már előre világos a számukra a mű szerkezete. Az én nagy hibám, hogy úgy írok, mintha olvasnék és a leírt mondatok viszik gyakran tovább a sztorit, szóval ezen még van mit módosítani.:)
Amúgy a falu és a miliő, illetve az egyszerű emberek tragikomikus élete gyakran közelebb áll, hozzánk olvasókhoz mint a blockbusterek, melyek olyan világokban játszódnak, amiről nincs élettapasztalatunk – csökken a beleélés általa…

atutazoo 2014.07.24. - 22:10

az a jó ebben az internetnek nevezett információládában, hogy ilyesmire is találhat az ember lánya, mint ez az írás. Köszönöm:)

Szabó Árpád 2014.07.25. - 15:58

Én köszönöm, hogy olvastál! 🙂

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: