Költözés: kacatok meg ideák

Egy újabb idegen mennyezet; újra megnéztem a szoba négy sarkát elalvás előtt. A költözés mindig rímel életem első hurcolkodására, épp tíz évvel ezelőttről, mikor az omladozó családi házunkból, abból a rossz emlékekkel teliből átköltöztünk a falu másik szélén állóba. Akkor döbbentünk rá először, hogy mennyi kacatot képesek az emberek összehordani a hosszú évek alatt.

„Jó lesz még valamire, tedd csak el, elfér a stelázsin, ott a spájzban”. Két hétig mást sem csináltunk csak csomagoltuk befele az életünk, újságpapírba, el ne törjenek az emlékek. Jól megfogadtuk, hogy többet nem halmozunk fel semmit / megint tele az otthon kacatokkal és itthon is; mármint Budapesten. Pedig három éve még egy bőrönddel érkeztem, aztán fél éve, mikor saját albérletbe költöztem már két bőrönddel, négyszer kellett fordulnom a két lakás között. Most, hogy megint költöztem, már megszámlálhatatlan bőröndnyi és „ikeás kékszatyornyi” semmiséget vonszoltam a Marek József utca végéről az elejére. Mikor vettem én ennyi ruhát, meg könyvet? És legfőképp, minek? De mindegy is, a lényeg, hogy sikerült a transzplantáció.

Apropó, az állatorvosi egyetem tövében lakom, kb egy perc alatt beérnék, ha ide járnék – és innen jött a furcsa gondolat, hogy mi lenne, ha felvételiznék? Na nem az állatorvosira, hanem a két saroknyira lévő Budapesti Kommunikációs Főiskolára. Végül is az időm kiadná, szombaton egyébként sem szoktam világmegváltó dolgokat tenni, a BKF-el meg már Pestre kerülésem óta szemezek. Kicsit szédítő is belegondolnom a továbbtanulás lehetőségébe, hisz tíz éve még keserű szájízzel konstatáltam, hogy számomra már luxus az iskola, mert nekem dolgoznom kell, hogy legyen mit enni otthon meg ne kapcsolják ki az áramot. Dühös is, meg dacos is voltam, amiért „mindenki” (aztán persze kiderült, hogy szinte senki) mehetett az érettségi után a felsőoktatás páholyaiba okosodni, nekem meg maradt a civil szervezet, később meg a szatócsbolt. Nem mintha bánnám, hogy így esett, többet ért az élet eddig, mint bármely egyetem, de szeretnék újságírást is tanulni, vagy legalább kommunikációt.

Tegnapelőtt a Kálvinon ettünk a kínaiban és a szerencse sütimben – tudjátok, azokkal az instant Coelho jellegű kliséket tartalmazó kis fecnikkel a belsejükben – a következőt írták: „Sokatígérő időszak köszönt be számodra, mely már rég esedékes jutalmakat tartogat.” Rosszabb, mint bármely női magazin horoszkópja, mégis valahogy a pénztárcámban ragadt… egy újabb kacat és egy újabb idea.