A napsugarak megváltozott beesési szögének hatására a tavaszi ég kékje megmagyarázhatatlan reménnyel tölti el a lelket; talán csak a tél szürke emlékei miatt tűnik ennyire harsánynak, már-már hivalkodónak a fölénk boruló mennybolt. Főként a kora reggeli fényjátékokat érdemes ilyenkor megfigyelni, kicsit melléjük lassulni és nem törődni vele, hogy már megint oldalba löktek a villamoson, a lábadra léptek metrón, bárdolatlan modorú a pultos lány az aluljáróban, vagy éppen az egész országnak van világfájdalma. A természet nem politikus, hogy csak ígérgessen, az újjáéledés minden évben bizonyosan eljön, ez kérem ősi diktatúra!
Arról beszélgettünk, hogy a városban a napkelte fikció, mert a látóhatár nélkül csak a derengés látszik a ég hasán, aztán egyszer csak világos lesz; ugyanez a helyzet a napnyugtával is. Lám a haladásért megfosztjuk magunkat a természet apró kellékeitől, mint az igazi, fagyos tél némasága, vagy a tavasz végi széllökések tisztasága, az utcán lakó meggy- és szilvafák virágainak illata alkonyatkor. Tavasszal hiányzik a falvam és a fölötte lebegő, valószerűtlenül kék ég, bármi is legyen az alatt…