Kávé / jóléti kómáim

Nem, nem vagyok embergyűlölő. Már nem. Bár mégis, kicsit. Ne értsd félre, de néha jobb szeretek elterülni az ágyon/földön hűlt helyeden fészkelődni. Ne vedd bántásnak kedves emberiség, de néha jó egy kicsit elleni már magamban is. Pláne az utóbbi napok észvesztő rohanása után. Persze azért hálás is vagyok – sokan belefértek a fáradt napok pongyolájába, de kell a négy falam is és a meditációim.
A reggel félkómás állapotában érdekes érzés vett erőt rajtam. Ahogy a bolti pultnak támaszkodva hallgatom a nap első vásárlójának sajnálkozását, miszerint micsoda kár, hogy nem tartunk biciklihez macskaszemet, bámulok ki a kirakat maszatos üvegén. A kinti és benti világ szinte egy ritmusra nyújtózkodik bennem és ásít a semmiségek felett elmorzsolt aggódások és hiábavalóságok tényei felett. Valahogy minden rendben van, úgy érzem. Mosolygok és bólogatok, miközben eszelősen kapaszkodok az ébrenlét nyálkás falain. Meg-meg csusszan a kezem, mint fél órája, mikor a telefonnal a kezemben aludtam el az ágyamon a kimerültségtől, várva egy hívásra, egy újabb emberre a zsúfolt napban – gyere, ha szeretnél, pont téged nem akarlak már átugrani. Nem jött. Lehet megsértődött. Lehet, hogy csak konstatálta – biztos hulla. Mint az első vásárló korareggel a társadalmi pódiumok első előadása közben, mikor a színészek még nem képesek átélni a szerepeket, mikor még a közönség is kicsit rezignált és tompa.
Ellenszenves volt a forró, fekete kávé létezése is a mai nap korai küszöbén. Úgy éreztem, hogy ha most beleinnék egyszerűen csak belém erőszakolná a józanságot. Hogy ezt a semleges szájízt, ezt a langymeleg bizonyosságot az ízlelőbimbóim körül szétzúzná a keserű íz és a hőmérsékletváltozás, a nyelésbe beleölt energia. És úgy egyáltalán. Az egész pillanatot kalapáccsal zúzná szilánkjaira. Csak fél órával később volt lelki erőm meginni. Egy hajtásra… akkor már nem volt annyira szörnyű.