Néha álomalakban üzen a másik oldal, visszaidézve a delejes múlt mélységeiből egy délibábszerű képet, melyről azért tudjuk: valóság volt. Középiskolásként szegény sorsú gyereknek számítottam. Apám halála után az egyébként sem rózsás helyzetet csak tetézte a 1999-es NATO bombázás és gazdasági összeomlás, majd a privatizáció minek okán fél falu munkanélkülivé vált. Szerbia a 2000-es évek első felében nem volt túl jó hely, igaz ma sem az, de akkor a megrendült ország lakói utolsó hittartalékaikat élték föl, persze a politika mit sem változott. Ebben a meghasonlott, önmaga paródiájának számító miliőben állandó kereset híján csak némi állami támogatásra tudtam számítani, ha iskoláztatásom kérdése felmerült. Az sem enyhítette a helyzetet, miszerint 12 kilométert kellett utaznunk a legközelebbi oktatási intézményig, a diákbuszbérlet pedig messzemenően felemésztette pénzügyi tartalékainkat.
Lázadó gének
Az állat-egészségügyi szakirány kézenfekvő választásnak tűnt, ha már sikerült az a nyomorult felvételi, melynek előestéjén sem aludni sem gondolkodni nem tudtam, elhagyott minden remény, az addig megszerzett tudás pedig millió apró szilánkra tört bennem. Aztán hogy hogy se mégis sikerült bejutni, igaz már akkor is a „vonalra“ került a nevem – épphogy kategória / addig valahogy mindenben. Akkori osztályomban én számítottam az abszolút kakukktojásnak, annak aki eleve rendszeridegen és sehogyan sem alkotott összeegyeztethető képet a szikével, ganéhányó villával és úgy a szakon belül semmivel. Osztályfőnökünknek a sors a friss diplomás magyartanárnőt, Vajda Annamáriát jelölte ki – hogy a gondviselés, vagy a jövőbéli iránymutatás volt-e máig sem értem, de csak az utamba sodorta az első embert aki méltányolta a jól olvasó, jól író akkori énemet. A társadalmi konvenciók elleni lázadás még épphogy csak kicsírázott bennem, de első magyar dolgozatunk megírásakor tanújelét adta már fékevesztett habzása. Máig tisztán emlékszem a címre: „Levél barátomnak“. Valami olyan írást várhattak tőlünk, melyben egy régi cimborával ismertetjük meg jelenlegi helyzetünket / életünket. A szemre is igencsak jó küllemű, fiatal és kedves tanárnő bökte a csőröm, hiteltelen volt mindenre nyitott érdeklődése és ahol gyanú ütötte fel a fejét, ahol valami megmagyarázhatatlanba botlottam, ott csak a vizsgálódás, a szúrópróba maradt. Meddig mehetek el? Így hát az én dolgozatom volt az első, mely kisebb botrányt okozott, mert falum éjszakai életéről, a diszkóban ringatózó álszent kurvákról írtam a beadandót. Hármast adott rá, majd felolvastatta velem, hagy hallja az új osztályom is a nem rendhagyó levelet. Saját bevallása szerint nem hétköznapi módon ragadtam meg a témát, ami jó, viszont legyek szíves tartózkodni az obszcén kifejezésektől – a jegy meg azért csak hármas, mert hiába a jó történet a helyesírásom hagy némi kívánnivalót maga után, arról nem is beszélve, hogy el akarta kerülni a félreértést, egy jobb osztályzattal nehogy bátorítást adjon hasonló művek megírására.
NE nézz madárnak!
Kölyökvillámok
Megszokhatatlan és érthetetlen volt a tény: habár tunya, szakadt, álszent élmény a kishegyesi szegény gyerek, mégis számolni kell vele – erre a későbbiekben is sokszor emlékeztettem az osztálytársakat és tanárokat egyaránt, mikor tejfölösszájú nebulóként anatómia óránk első felélésén a füzetem hátuljára felírt puskát mondtam fel szemrebbenés nélkül. Gross Editnek jó szokása volt a saját irkánkból feleltetni bennünket. Kiültünk az első padba, ő elvette a füzetet és hogy még véletlenül se leshessünk, merőlegesen tartotta, hogy a felelő csak a borítót láthassa. Előzőleg kinyomtattam a magyar és latin kifejezések listáját és a hátsó borító alá csúsztattam – határozottan könnyebb volt így bemagolni. Aztán a feleléskor egy az egyben láttam az összes választ a feltett kérdésekre. A lehetőség az orrom előtt volt én meg éltem vele, a végeredmény kérdéses volt ugyan, mert ha a szeánsz végén összecsukja a füzetet könnyen észreveheti a tagadhatatlant, a pimaszság legmagasabb fokát. Nem így történt, a felelés színötös lett, én meg diadalittasan vettem vissza jegyzeteim és iszkoltam a padba. A légkör furcsa és rezignált lett. Mindenki látta a vakmerőséget, de nem mert senki szólni. Alig telt bele fél év és magyar órán mindenkinek én súgtam, vagy dolgozatíráskor a magamén kívül még öt osztálytársnak találtam ki különböző történeteket és jelbeszédben tolmácsoltam, ki mit írjon.
Fenntartása velem kapcsolatban mindenkinek volt, hisz egyszerre átlagon felüli, ugyanakkor átlagon aluli is voltam. Törpeóriás mivoltom megosztotta a közösséget, bár az egyensúly ingatagon ugyan, de tartotta magát a közös út végéig.
Forradalom, vagy amit akartok!
Ha már botrányokról szóltam illene megemlíteni a legnagyobbat, mellyel számtalan ember csodálatát, ugyanakkor rosszallását is kivívtam. AZzá lettem, akire mindenki csak ujjal mutogatott. Az iskolánk az elméleti oktatás mellett sokat adott a gyakorlati tudás elsajátítására is. Erre a célra külön fenntartottak egy a diákok által gondozott tangazdaságot a várostól hat kilométerre. Ide érkezett velünk hetente egyszer a busz, melyen soha nem kaptunk ülőhelyet, mert rosszul számították ki évről évre a „prakszázók“ számát. Egy szállítójármű kevés, kettő meg sok lett volna. Az érkezés utáni csapatharcok a jobb helyekért jól szemléltették az öltözőnkben uralkodó áldatlan állapotokat: kitört ablak, csupán pár asztal pár székkel és egy kályhaként szolgáló rozsdás vashordó alkotta a szegényes berendezést. Aztán mikor már két éve rendre ugyanaz a jelenet zajlott le reggelente a hideg köveken öltözve, a besüvítő jeges huzatban és a soha fel nem melegedő füsttel telített helyiségben valami elpattant bennem is, felháborodtam. Nem csak a téli megfázásaink sorozata volt dühítő és a baljós napkezdéseink, hanem a tény: úgy tűnik ez mindenkinek megfelel és senki nem hajlandó az ügy előremozdítása érdekében tenni semmit. Ezt csak tetőzte a gyakorlati oktatást vezető tanáraink látszólagos közönye, hisz bennünket mindig csak kicsaptak birkát legeltetni, disznóólat takarítani, vagy szénát hordani. Nem igazán voltak Vészhelyzetbe illő esetek, ahol lehetőségünk nyílt volna jövendőbeli szakmánk jelentősebb mozzanatainak elsajátítására. Így egy választásom maradt. Azt tettem, amihez már akkor is a legjobban értettem: írtam. Petíciót körmöltem, melyben szép magyar nyelven felhívtam az igazgatónő és a tanári kar figyelmét a fentebb tárgyalt problémákra és pofátlanságom egész odáig terjedt, hogy még praktikus tanácsokkal és megoldási javaslatokkal is elláttam a bizottságot. Hogy ne veszhessen el hangom az állandó elégedetlenkedők tömegében és ne tudják csak úgy szemétbe dobni a beterjesztett igényeket, magam alkotta ívekkel rohangáltam a folyosón, melyet mindenki ratifikált, aki támogatta a közös ügyet. Szabadkai osztálytársnőm is segített, a szerb ajkú iskolatársaknak lefordította az anyagot, így ők is elláthatták kézjegyükkel a bűnös iratot.
Osztályfőnököm biztatott, bár figyelmeztetett, ő nem ismeri az ottani állapotokat és csak remélni meri nem túloztam semmiben sem, mert ha az iromány valótlant állít végem, jól véssem ezt az eszembe. A visszhang és a közfelháborodás egyetemes volt. A tangazdaság dolgozói személyük elleni merényletként élték meg soraim, a tanári kar pedig mitugrásznak, a közrendet felborító elemnek bélyegzett, de az aláírásokkal televésett tarka lapok tényét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Túl sokan támogatták ezt a senkiből avanzsálódott szabadságharcost, baj is lehet belőle, ha nem engednek a végtére is jogos követeléseknek.
Jónás a cethal gyomrában
Két hét múltán, még a tél beállta előtt új tüzelőalkalmatosságot vásároltak, az ablakokat megjavíttatták és használaton kívüli asztalokat és székeket szállíttattak az öltözőbe, sőt mi több még fogasokat is szereltettek a falakra. A diáklázadás mindent elsöprő győzelme és az azt kísérő üdvrivalgás valahol nekem is szólt, a kisstílű Petőfi utánzatnak. Ám a hősi halálra sem kellett sokat várni, melynek előjelei már mutatkoztak, de felocsúdni már csak akkor volt időm, mikor végeláthatatlan tennivalók sorát zúdították rám a tangazdaság dolgozói. Meg is jegyezte a vélhetőleg feddésben részesült gyakorlati oktatás tanárunk: – Na mi van ügyvéd úr, tán nem tetszik a munka?
Értettem és tudtam: megbocsáthatatlant követtem el a felnőttek ellen, és a hírnév, mely körüllengett sem csillapíthatta a gyanút – következményei lesznek minden leütött betűnek, minden megfogalmazott szónak. A tartás és büszkeség már azokban az időkben is átsegített minden bajon és a neheztelés oldódni kezdett fél év után. Már csak az eredményre gondoltam, mely keserű is meg édes is volt egyszerre, mégis a tudat, hogy megtettem minden tőlem telhetőt a többiekért és magamért enyhítette a csak sokkal később realizált iszonyatot: Én itt a tulajdon bőröm vittem vásárra!
Predesztinálható jövő helyett
Ettől a pillanattól kezdve tehát én lettem AZ, aki mellett nem lehetett anélkül elmenni, hogy meg ne ölelnék, vagy bele ne rúgnának. Mindkettőt megéltem, mindkettőt megértettem. Hogy feltegyem a becsületem torz portréjára a koronát, az utolsó évben szervezett érettségi kiránduláson való részvételemet lemondtam. Nem voltam az fajta aki csak azért, hogy elesettségét vagy nyomorát palástolja hangzatos indokokat talált ki egy ilyen jeles esemény kivédésére – én azt mondtam ami volt, az igazságot: – Nincs pénzem, még részletekben sem tudom törleszteni a két napos budapesti kirándulás árát, ezért nem tudok elmenni, sajnálom!
Megindultság érződött, kora májusi illatok özönlötték el a tantermet és egy emberként mozdult az osztályom: – Összeadjuk, csak gyere el!
Emlékszem a szívszorító érzésre / kértem, ne tegyék, mert nem akarom. Ha saját erőmből nem tudok eljutni, akkor nem is kívánok elmenni és előre figyelmeztettem őket: meg ne próbálják a tudtomon kívül összekaparni a kirándulás árát, mert ütök, nagyot és fájót: nem jelenek meg! Megéltem addigra már sokat, túl sokat, ami elfért egy fiatal fejben: halált, magányt, különbözést, lázadást, visszhang nélküli kiáltásokat és igen, a szánalmat. Az emberek szánalmától rosszabb nincs, hidd el kedves olvasó, talán már magad is tapasztaltad. Nagyanyám dacos és gőgös, ugyanakkor rendíthetetlenül büszke teremtés hírében állt, úgy fiatalon, mint idősen. Ezt hagyta örökül rám is. Ne függj senkitől, ne alázd meg magad! Magányos, de egyenes attitűd. Éj úgy, hogy másoknak legyen szüksége a te segítségedre és ne fordítva. Szelíden adni mindig jobb, mint kétkedve kapni. Az ember vagy az egyik, vagy a másik sorsba születik. Megtanultam hát melyik az enyém. A kirándulás lezajlott, habár fájt a mellkasom azon a hétvégén, de megembereltem magam és elfogadtam tulajdon döntésem.
Tanulni mentem oda, hát tanultam. Persze a legtöbbet nem a tankönyvekből, soha nem azokból…