Ki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy kiradírozza magát a virtuális létből, mikor pl. rájön, hogy hasznos szabadidejéből (melynek igencsak híján van a ma embere) gyakran órákat vesz el napi szinten a saját eseményfalának végigpörgetése, melyeken mára már több hirdetés és az idétlen – mégis ezrek által lájkolt – cicás bejegyzés, mint az elviselhető? És mi van az ismerőseinkkel és a barátainkkal? Fogalmunk sincs. Az én „barátaim” száma 400 felett járt, mikor kiugrottam a kék közösségi háló féktelenül robogó vonatából. Az okok pedig… hát azok a következők:
Irreleváns tartalom mellé Horst és Gabi!
A publikum tájékozott része biztosan tisztában van a Facebook eredettörténetével, miszerint Zuckerberg-ék azért találták ki a rendszert, hogy az egyetemi hallgatótársakkal tudják tartani a kapcsolatot, illetve a barátaikkal. Ebből duzzadt mára a legmeghatározóbb online médiává, több mint 1,2 milliárd (!) felhasználóval, akiknek több mint fele minden nap legalább egyszer bejelentkezik. A keretrendszer egyre inkább átalakult és pár éve megjelentek a személyre szabott hirdetések is rajta – sőt már bárki, aki rendelkezik saját rajongói oldallal (pl. vállalkozása számára) napi pár ezer jó magyar forintért reklámozhatja azt a hálón. Én csak minőségvesztésnek nevezem azt ami végbement a közösségi háló háza táján – viszont éppen ezért a rendszert hibáztatni naivság lenne, hisz pont a tömegízlést hivatott kiszolgálni, úgy, hogy közben nyereséges is maradjon. Ez az értékvesztés jellemző volt az előző húsz év magyar televíziózására is, hisz ahogy megjelentek a kereskedelmi csatornák, már ömlött is ránk a tévéből a változatos műsorok egész sora, akár több száz csatornán keresztül is – velük együtt pedig megismertük a műsor közbeni, aránytalanul hosszú, rohadt idegesítő reklám fogalmát. A Föld kerek, szóval nincs gáz.
Ismerős ≠ Barát
Miközben online hétköznapjainkat behálózták a közösségi lét gombafonalai és „barátaink” száma hirtelen megugrott, egyre többen tették fel a kérdést: vajon egy átlagos embernek hány igazi barátja van? Nos a nagy többségnek csupán 3-7 közeli barátja van. Nem 400. Persze a Facebook „friend” szinonimája nem is a barát, hanem – ahogy a magyar interfész fordítása is találóan érzékelteti – ismerős. Viszont akkor tegyük fel magunknak a kérdést: vajon tényleg mindenkinek szól-e az össze státuszüzenetem? Gondoljunk csak bele, szinte minden fontos életeseményünket rögzítjük valamilyen formában a felületen. Minden örömünket, bánatunkat, sikerünket, csalódottságunkat látja az összes ismerősünk és még a volt óvónénik is él a „lájk” adta szavazati jogával.
Erre gyorsan rávághatjuk: oké, hát akkor ne posztolj annyit, meg ne lógj annyit a hálón! Könnyű ezt mondani, hisz inkább már pavlovi reflexként matatunk az F betű felé a billentyűzeten, mintsem tudatosan. Történt velünk valami érdekes, vagy épp ellenkezőleg, unatkozunk? Persze, hogy Facebook – de mondhatnám azt is, hogy Twitter vagy Instagramm (azokkal a szörnyű vintage effektekkel).
[youtube:https://www.youtube.com/watch?v=hC_M6PzXS9g]
Migrálás a színes hulahopp karikák közé!
Nem kerülhetem meg a közösségi hálózatokat, ez tény. Pláne nem bloggerként. A kellemest a hasznossal elve érvényesül, mikor a hangsúlyt a Facebookról a Google+-ra helyeztem. Egyrészt a keresőóriás (egyelőre) szellem járta közösségi hálózata olyat nyújt, amit a többi nem: nem kell „barátként” vagy „ismerősként” aposztrofálnom embereket, egyszerűen „feliratkozunk” egymásra. De nem is ez az igazán innovatív és hasznos dolog benne, hanem ahogy a közösséget kezeli. Igen a körökről van szó, melyekből tetszőleges számút hozhatunk létre attól függően, hogy éppen családról, barátokról, szakmai körről vagy éppen a japán csápos pornó animékért rajongókról van szó és így elve kapunk egy rakás, egymástól jól elszeparált hírfolyamot. Sőt, mikor megosztunk valamit, akkor kiválaszthatjuk, hogy pontosan ki láthassa azt. Egyik ismerősöm ismerősének ismerőse belefutott abba a hibába, hogy minden negatív megnyilvánulását megosztotta a Facebookon – másnap a kinyomtatott idővonala már a főnöke asztalán hevert, mivel az is az ismerőse volt…. kellemetlen.
A körök lényege:
[youtube:https://www.youtube.com/watch?v=ljvFCIuN8I8]
Legyen egy, ami összetartozik!
A blogolás egyik fontos mozzanata, hogy még hajnali kettőkor is véres szemekkel meredünk a statisztikákra, és próbálunk mintát keresni bennük, kitalálni, hogy mit szeretnek az olvasóink, honnan jönnek és persze, hogy hogyan növelhetnénk az olvasottságunkat. Ennek hathatós eszköze a Google Analytics, amelybe ha jól bedrótoztunk mindent (örökkévalóságnak tűnt mire sikerült), akkor igazán mély, nagyon sokrétű analízisre képes. A többi hasonló eszköz (pl. a Facebook stats, vagy a Wordpress stats) funkcionalitását tekintve lepkefing. De tényleg! Sőt az utóbbi időben már az sem, mert aki a Google fiókjába bejelentkezve használja a keresőt, kereső kifejezései helyett már csak kesereghetünk a „151 ismeretlen kifejezés” láttán a statisztikánkban. Minden út Rómába az Analytics-hez vezet, sőt inkább a Google-hez. Beágyazták a kereséseikbe a „microdata” formátumot is, melynek effektív használatához szükséges többek között egy Google+ fiók is. A Webmestereszközökről már nem is beszélve, de ezekről a szuper dolgokról egy soron következő posztban fogok bővebben írni!
Összegzés: Egyszerűen csak Google+. Itt nézek videót , levelezek, analizálok, erőlködöm betolni tartalmam a keresőbe, amit egyébként én magam is minden nap használok. Kvázi én magam is a pálcikaemberke vagyok a fentebbi videóból, érdekel az adatmodellezés (ingyenes online kurzus megy a hálón) és az analízis. Ja és jófejség a Google részéről a környezettudatosságuk is. Végül pedig, ha már úgyis öntjük be a hálóba a rengeteg adatunkat, akkor menjen egy helyre nyugodtan.
Végül végül: A marketingprognózisok általában helyesek – vagy ha nem, elterjedésükkel maga a piac rákészülése váltja azt ki, mint önbeteljesítő jóslatot….
0 hozzászólás
Én meg most regeltem FB-ra! 😀 Mondjuk azóta sem használom, csak egy régi kérést teljesítettem vele.
A Webmestereszközökbe belekukkantottam, de annak a használatát is sok idő lenne megtanulnom. Ami – mármint az idő – nagyon véges, konkrétan erre nekem egyelőre nincs. A G+ mondjuk rohadtul nyomul, lépten-nyomon (a helyesírás-ellenőrző nem ismeri ezt a szót) rám akarják tukmálni, pl. YT-n is. Ami utóbbi azért nem annyira szimpatikus.
Ó, hát akkor sok szerencsét a nagy kékségben! Szimpla kapcsolattartásra kiváló! Hogy a Webmestereszközök és az Analytics miért nem házasodott már össze arra nincs magyarázat, holott a kettő valójában jól megférne egy brand alatt – és hanyagolhatnánk ezt a keresztbe hitelesítési ügyeket is: hitelesíteni kell a weboldalt az egyikben meg a másikban is, aztán a kettőt összekapcsolni, pántlikának meg bele lehet sodorni még a G+ fiókot is mint szerző, meg magának az oldalnak a G+ fiókját… Bosszantóan bonyolult, ám egy félnapos „howto”-zás után végül sikerült és így rengeteg adathoz hozzájutok. Tény: időbe és utánajárásba kerül – de az is fontos kérdés, hogy mennyire van rá szüksége az embernek. Nekem az érdeklődésemből adódik, hogy meg akarom érteni, hogyan lehet gyakorlatban alkalmazni ezeket az eszközöket. 🙂
Ó, én nem tudnék Facebook nélkül meglenni. Most már majdnem mindenki bejelölt, akivel valaha is csókolóztam. Viszont abból, hogy kint van a blogom a Facen, inkább csak kellemetlenségem származott, dísznek van már csak ott a facebookos Likebox, vagy Lovebox, vagy hogy hívják. Arról nem is beszélve, hogy így csak olyanok találnak a blogomra, akikkel sose csókolóznék, sőt… akkor meg minek?
Hahaha 🙂
A közösségi média funkciókat végtére is azért találták ki, hogy összehozza az embereket! Komolyra fordítva a szót: pl. a Facebook és a weboldal összekapcsolásának csak olyan környezetben van értelme, ahol tudunk valami mást, mégis a lájkolt oldal tematikájához kapcsolódót posztolni a követőknek. Ennek van értelme, ezért kell egy adott közösségi platformot kiválasztani és annál maradni következetesen, nem egy fenékkel sok lovat megülni, mert az nem vezet sehová. Ennek ugyan félig ellentmond, hogy sokan nem vágják, hogy mi történik ha belájkolnak egy FB oldalt, hogy annak bejegyzései ezentúl a saját üzenőfalukon is megjelennek, míg megint mások ezzel tisztában vannak és egyszerű all in one RSS olvasónak használják – mert a weboldal vagy blog saját FB oldalára úgyis ki lesz posztolva, ha kikerül egy új bejegyzés.
Én annyi mondok, hogy a közösségi média egy svájci bicska és sok mindenre fel lehet használni, élni kell a lehetőségekkel. Én a jelenlegi ismereteim alapján úgy vélem, hogy G+ meghatározóbb lesz a következő években, mint a FB, mert egyrészt hathatós alternatíva a már unalomig ismert nagy kék mellett, másrészt „reklámmentes” és rohadt jól menedzselhető, hogy mit szeretnék látni, vagy mit sem. Megoldotta a „durci vagyok, mert nem jelöltél vissza” axiómáját is: itt feliratkozás van, ergó, ha valakire nem vagy kíváncsi, hát nem iratkozol fel rá, attól még ő feliratkozhat rád és láthatja a nyilvános bejegyzéseid.
Szia Árpi!
Én több statisztikát mérő alkalmazást használok évek óta. (Google Analytics-szet szintén.Biztos, hogy nem árulok el vele titkot, de mindegyik más eredményt mutat. Engem onnantól kezdve kezdett érdekelni, pontosabban nem érdekelni a statisztika kérdése, amikor a Google Analytics és mondjuk a Google saját blogszámlálója között sem volt semmiféle értékelhető összefüggés. Több oldalamat és blogomat vizsgáltatom az Analytics-szel, – de azon túl, amit külhoni oldalak is megírnak, nevezetesen, hogy a látogatók számán és a lapok nyitásán kívül igazán nem lehet 80%-nál pontosabb értéket kinyerni – teljesen irreleváns, az eredmény és a számodra is az, mert egyikünk sem aszerint ír, hogy mit dob a gép, hanem, hogy mi pattan ki a fejünkből. (Másrészt a z Analyticset termékek eladásának elősegítésére lehetne leginkább használni. Veszi-nem veszi) Én magam biztosan nem változtatnék, mondjuk a versírási szokásaimon – egyrészt a statisztikai adatok is visszaigazolnak 🙂 – amiatt, hogy mondjuk azt kevesen látogatják. Ilyen erővel csak pornót kellene nyomni és akkor óriási látogatottsággal büszkélkedhetnék. Írnunk nem a közízlésnek megfelelően kell, mert akkor már megette a fene az egészet. Az adatokból amúgy csak azt tudod kiszűrni, hogy mondjuk New Yorkban nem olvasták a technikai újdonságokról szóló írásodat. Na bumm! Akkor hogyan jössz rá, hogy mit olvasnának? Mindent végigpróbálgatsz? Ezt te sem gondolod komolyan.
A FB-ot már korábban sem tartottam semmire, de ezt nagyon jól tudod, azonban nem szabad a Google-al kapcsolatban elfelejtened, hogy nincs ingyen leves. Magyarán ennek a csodás szolgáltatás együttesnek megfizeted az árát. (Nekem pl. szinte hobbimmá vált Google alkalmazásokat kiváltó klónok felderítése.) Amit adatkezelés téren levág, attól borsódzik a hátam. Meredeknek találom, hogy pl. DRive-ba feltöltött content nem a tiád, hanem a Google saját tulajdonát képezi és szabadon felhasználhatja. Ezt mondjuk egyetlen felhő alapú szolgáltató sem merte. (Sem a box, sem a Dropbox, sem az Icloud, sem a Mega) Nem szólok most arról, hogy számos nagysikerű alkalmazást megszüntettek – teljesen értelmetlenül – arra hivatkozva, hogy a fejlesztésre nem fordítanak energiát és pénzt. És akkor mi van? Pl. a Reader úgy volt jó, ahogy, a Googe csoportok szintén. Számos olyan változtatást eszközölnek – mondjuk nem csak a Google – aminek semmi értelme azon kívül, hogy több processzor, gyorsabb videókártya és állandóan frissülő böngésző kell hozzá. Mindezek mellett a közösségi igények és a célzatos hovatartozás keresői számára a Google + igazán megfelelő eszköz lehet. A biztonságosá tett, reklámmentesített, lebutított zárt csoportokkal megszórt FB nem több, mint egy e-mail és esetleg chatroom. Kapcsolattartásra pedig e-mail való, hiszen mindenkinek a magáét. Ha pedig valaki hálózatban dolgozik a megbukott Wave (ami nem tudom miért bukott meg) helyett ott a Rizzoma.
A Twittert egyébként nem sorolnám a fentiek közé, mert előszeretettel hasonlítják össze a FB üzenőfallal, pedig a kettő merőben eltér egymástól. A Twitter az általad pozitívumként emlegetett Google +-hoz hasonló feliratkozási lehetőségeket kínál. Magyarán, te döntöd el kit, mit és meddig követsz. Nem véletlenül ragaszkodnak a 140 karakterhez sem. A Twitter – attól függetlenül, hogy Magyarországon (ez sem) nem működik, egy nagyon jól használható és gyors információ szolgáltató mikroblog. Itt is csak attól kapsz infót, akitől te akarsz és azt sem érdemes elfelejteni, hogy a téged követők nem látják párbeszédeidet, ha a másik felet – akivel éppen vita folyik – nem követik, ilyetén módon értelmetlen szöveghalmaz görög le a szemük előtt.
Kellemes ismerkedést és további írói sikereket!
Baráti üdvözlettel: Ákos
Szia Ákos!
Nyilván nem vagyok marketingszakember, vagy éppen CEO az egyik multinál, ugyanakkor sokat foglalkozom adatelemzéssel és modellezéssel – egyrészt mindig beesik valami témába vágó dolog a dolgozóban, másrészt szeretek velük bíbelődni, így tekinthetjük egyfajta személyes passziónak is.
Mióta blogolok, igyekszem megismerkedni egy csomó dologgal a platformokkal kapcsolatosan, mint pl. a hard skillekkel: wordpress lehetőségei, domain kezelés, szerverek működése, grafikai programok használata. Ehhez jönnek az olyan softskillek, amelyek a publikáció tartalmi részére vonatkoznak: pl. mire reagálnak az olvasók, hol kommentelnek és hogyan teszik azt – ez mondjuk kommunikáció, pszichológia és szociológia. De éppen szó eshetne a személyes marketingről, a márkaépítésről is – mert sajnos tetszik, nem tetszik, az irodalom, mint olyan egy bizonyos, a rá fogékony rétegnek jelent értéket, ám azon a körön kívül nem és ha már ír az ember, akkor úgy gondoltam miért ne tanulhatná meg a módját annak is, hogy hogyan juttassa el magát a tömegek felé, gyarapítva a közös célközönséget az utókor számára.
A „féltjük az adatainkat és jogainkat” a kezdeti sci-fi-ből mára valósággá vált. Ezzel nincs nagyon mit kezdeni. Saját domaint vásárolni pl. azért, hogy saját e-mail szerverünk legyen, valljuk meg, költséges mulatság. Lehetőségünk van ugyanakkor visszatérni az előző kommunikációs formákhoz, mint amilyenek a fórumok voltak , persze szigorúan nicknéven. (régi szép idők!)
Az aranyközépút számomra a G+ lett. Ám, nincsenek illúzióim sem, biztos, hogy nem fog az összes ismerősöm fejvesztve migrálni a nagy kékről ide, mert most ez a trendi vagy valami ilyesmi.
Érdekes kísérlet is a kiugrásom arra, hogy az e-mail visszakapja a saját funkcióját. Vajon hány ismerős fog külön megkeresni, ha mondandója lesz? Vajon lesz-e bárkinek mondandója? Mi van, ha többre van szükség az emberi kapcsolataink fenntartásához, mint pusztán nyomogatni a lájkokat egymásnak? 🙂
A Twitter egy érdekes mostohagyerek a számomra, amit nem tudok hova tenni, ezért érdemben nem is nyilatkoznék róla, bár néha lapozgatom, olvasgatom. Ami érdekes, hogy azok akiket én követek jóformán link ajánlókat tolnak, így a saját felületén nem is töltök túl sok időt, mert mindig kilinkelnek máshová. Ha viszont válogatott contentet szeretnék, melynek meg vagyok győződve a hitelességéről és szakmaiságáról, azt úgyis felveszem RSS olvasóba, és azokat onnan követem. De nem mindenre nyitott vagyok a magam módján, így a Twitter platformmal kapcsolatos cikkeket is olvasgatom. 🙂
„Érdekes kísérlet is a kiugrásom arra, hogy az e-mail visszakapja a saját funkcióját. Vajon hány ismerős fog külön megkeresni, ha mondandója lesz? Vajon lesz-e bárkinek mondandója? Mi van, ha többre van szükség az emberi kapcsolataink fenntartásához, mint pusztán nyomogatni a lájkokat egymásnak?”
Bocs, nem akarok bealkalmatlankodni a diskurzusba, de erre muszáj vagyok nyomni egy lájkot! 😀 Gondolom Árpád, azért van előfeltevésed a kísérleted eredményéről… Én tavaly hasonló kiugrást követtem el: egy nagy közösségi fórum anonim tagjából lettem anonim blogger. A vajonok izgatott kíváncsiságán túl elég gyorsan megkaptam a tanulságot. 🙂
Igen, ezzel kénytelen vagyok egyet érteni: valójában a kutya sem ugatta meg, hogy eltűntem a nagy kék éterből. Egyszerűen zajlik az élet tovább: posztolódik szegény Coelho és a cicás képek garmadája. Őszinte leszek: nem bánom. Már most némi mélyülést vélek felfedezni az emberi kapcsolataimban, amit jó jelnek tartok hosszú távon. A mennyiség kérdését felváltja a minőség. 🙂
Tudomásom szerint a nagy kékségre való regisztrálás egyik alapfeltétele egy e-mail cím birtoklása. Számos érv hangzik el nap, mint nap, hogy miért nem szabad kiamaradni a FB-ról. Óriási közönségről és hatalmas forgalomról számolnak be szerencsésebbek. Én másként közelítem meg a kérdést. Úgy vélem, azzal a tendenciával, hogy mindenhová a FB-on keresztül lehet eljutni – és ezt több cég nagyon komolyan is veszi – érdemes szakítani. Árpi világosan leírta, hogy hány valós kapcsolat búvik meg a több száz, vagy akár követő mögött. A nagy számok bűvöletében ne feledjük el, hogy azok törvényszerűsége – magyarán a sokból tuti lesz egy kevés, aki „megveszi a termékünket” – egy olyan országban beválik, ahol azért sem fizetnek az emberek, amiért muszáj, amiért meg lehet azért végképp nem. Tehát a sok látogató nem generál okvetlenül „értékes” közönséget. Persze gondolatok közvetítésére alkalmas. És itt jön az öngól. Amennyi embert bevonz a FB ugyanannyit ki is zár, mert pl. aki elvi okokból nem csatlakozik, az nekem már közönségem nem lehet. Vagy jobbat mondok. Lehet pont az kizáró ok, hogy klikkek között állva próbálom az észt osztani. Egészen egyszerűen az olcsó, bárki által létrehozható kliséegyüttes nem menő. Én autómatikusan nem keresek tovább ott és nem érdekel annak a cégnek az ajánlata, aki a FB-hoz köti az elérhetőségét. Ennél már csak a mostanában terjedő személyreszabottnak e-mail kampányok szánalmasabbak. Azért érdekes ez a jelenség, mert számos közösségi oldal van és a fene érti miért (persze én sejteni vélem) pont ezt választják az unatkozó, öhhömmm nem igazán kompetens személyek. A FB, ahogy Mo.-on használják ey életforma. Megdöbbenve hallom, hogy az interbet szinonímájaként alkalmazzák. Azért elgondolkodtató, hogy érettségizett fiatal felnőtt diákjaim zöme a FB-on, a torrenten, a Google-on és az online filmnézésen/játékon kívül másra nem használják a netet. Hozzáteszem keresni sem tudnak rajta, de a szörnyű és megdöbbentő tapasztalataimat sorolhatnám napestig. Számomra a 20-30-50 -100 visszatérő olvasó, feliratkozott tag, érdeklődő százszor többet jelent, mint egy-egy kikönyörgött lájk a „dzsungel” közepén. Ami még érdekesebb, ahogy megfigyeltem, hogy csak kis hazánkban használják minden helyett és nem mellett a kék csodát. Máshol veszik a bátorságot és megteremtik a lehetőségét annak, hogy más platformmal is csatlakozhasson, más felületen is ránk kacsinhasson az érdeklődő és nem kényszerítenek, hogy vagy így, vagy sehogy. Az oldalaim megtekintésének növelésére tettem kísérletet FB-on keresztül. Ehhez több FB-on aktív ismerősöm segítségét is kértem és az eredmény lehangoló lett volna – ha nem erre számítottam volna. Egy bizonyos szint felett, vagy alatt a kutyát nem érdekli mit írok.(Ezt fordítsuk át eladandó termékre, mondjuk pelenka, ami eléggé időszakosan vásárlandó árucikk, magyarán több ezerszeresére kellene növelnem a potenciális vevőim számát, ahhoz, ha el akarnék adni belőle, mert ugye, akinek kinő a gyereke belőle, az megszűnik vásárlómnak, érdeklődőmnek lenni. Persze nyithatok vegyeskereskedést is.) Amiért ezt a hosszú felvezetőt megírtam az, hogy én magam nem tapasztaltam a FB marketingszempontból átütő erejét. Megtoldom azzal, hogy minden jó, ha honlap a vége, mert előbb-utóbb egy statikus weblapba érdemes beruházni szinte fillérekért. Ott bárhonnan közelítve megtalálhat, aki akar. A másik helyettesítő eszköz a public profil , vagy portfóliólap. Ugyanazt a funkciót tölti be, mint a névjegy. Igaz, ott csak legfeljebb e-mailben lehet diskurálgatni. Itt térnék vissza a FB előszűrt közönségeihez. Nem egy csoportból léptem ki, mivel tutuló farkasokként üvöltöttek le eltérő véleményemért. A fő indok így hangzott: Ha nem tetszik, ne használd, menj innen, csinálj magadnak olyat, amilyet akarsz stb.stb. Na most vagy együtt vonyítok velük, vagy mehetek a vérbe? Van erre bárkinek szüksége? Tömegpszichózisban élő emberekkel (12-13 éves pisis trollok) álljak le vitázni? Akkor már építek egy palotát és vendégeket fogadok, akit traktálok minden jóval. Akkor illik előbb adj Istent és csak nekem utána fogadj Istent, ha akarok. A Google+ valóban egy használható megoldásnak tűnhet, de én váltig azt állítom, mint középkori őskövület, hogy, ha valaki akar tőlem valamit, az írjon, mint ahogy nem konferenciabeszélgetésen tárgyalom meg a mondandómat, hanem szimplán a fülemhez illesztett telefonon. Annak lennék a híve, hogy szinesítsük a hazai palettát mert, ami az internetezési szokásokat illeti nem kevés lemaradásunk van, pedig minden eszköz billentyű távolságban hever előttünk.
Ott a pont:cégeknek megéri sörétes puskával lőni a felhasználókra és egyet értek veled abban is, hogy ha van 17 hírlevél feliratkozóm, vagy éppen ennyi rendszeres olvasóm, aki még kommentel is, azzal – mint blogger – sokkal beljebb vagyok, mint egy rahedli lájkolóval. A lájk nem egyenlő a véleményformálással és a kulturált, érveken alapuló véleményformálással.
Ismerek olyan bloggert, aki FB oldalának lájkoló számát feltolta majd 5000-re. Végül már a blogján alig posztolt valamit, akkor is általában valami sehová sem vezető, életvezetéssel foglalkozó női magazinok fülszövegével egyenértékű nagy-nagy általánosságot. Tudod, azt a léleksimogató fajtát, amiben nincs saját vélemény markánsan megfogalmazva, hanem olyan demagógiák, mint pl. a világbéke – amivel úgyis mindenki egyetért, de nem érhetjük el soha. Eközben a FB oldalát elöntötték a szelfik és a jó reggelt és szép éjszakát bejegyzések, melyek egyébként nem osztottak és nem szoroztak, végül már a blog profiljához semmi közük nem volt. Ezzel pedig beáll a fordulat, vagy paradigmaváltás, hogy a blogért van a FB oldal vagy fordítva, illetve megkérdőjelezik a blogger hitelességét, mondanivalóját.
Az szerintem is szánalomkategória, hogy az internetet sokan leredukálják a FB létezésére. Ám ebből is látszik, hogy az emberi faj mennyire nárcisztikus és ego központú. …
Olyan folyamat ez, mint ahogyan Walkman lett minden sétálómanóból. Márkanév párosult egy sokkal gazdagabb „fogalommal”. Ha nem hallom,olvasom magam sem hiszem el. De sajnos szó szerint igaz minden, amit a fiatalok nethasználatról írtam. (És nem egy 30 fős osztályon mértem le, hanem rendre 500-600 fős évfolyamokon) .
Utólag is Isten éltessen sokáig jó egészségben!
Ákos
Szia!
Én például valami egészen extrém dologgal próbálkozom most: megnevelni a neveletlen embereket, de nem vadul, hanem mélyreható, mégis erőteljes szavakkal. Olykor együtt érzőn, máskor keményen.
Ezzel a hozzászólással is reklámozom az oldalt, hiszen érzem, hogy a témák terjedése jót tenne a társadalomnak [úgyhogy osszad ezerrel :)], ugyanakkor azt vallom, hogy írni elsősorban önmagunknak kell. Ha ez megvan, élvezzük, hovatovább szeretjük csinálni, akkor következhet az a lépcső, amikor már a követőkre is több figyelmet fordítunk.
Ekkor már minden szavunk szívből fog jönni, nem pedig valami láthatatlan teljesítménykényszer hatására, és ezt a természetességet az olvasók is megérzik. Maguktól fognak ránk szokni, nem kell hozzá az ilyen vagy olyan közösségi oldalak segítsége.
Szerintem.
Amúgy sokat olvasom a blogodat, szóval toljad. 🙂
Szép napokat!
Üdv az Olvasók között!
A „népnevelés” kérdése és a magyar panaszkultúra, a lehúzó negativitás valóban kéz a kézben járó témák.
Először egyébként azt hittem, hogy nemzetiségfüggő a dolog, aztán rájöttem, hogy ahogy az embernek mindig a maga baja a legnagyobb, úgy egy nemzetnek is mindig a saját problémái a leg húsba vágóbbak.
Szóval hajrá a kísérlettel, követlek Feedly-ben!
Á.
Szia!
Köszönöm a válaszod!
Nem lesz egyszerű dolgom, azt már látom. 🙂
De azért nem adom fel. Szerintem egy-egy neveletlen embert látva sokakban megfogalmazódik mindaz, amiket én most bejegyzésekbe öntök, csak valahogy úgy vannak vele, hogy talán már nincs is értelme ezekkel az alapvető dolgokkal foglalkozni.
Na, majd én megmutatom. 🙂
Szép hétvégét!