Halottak napja / Krizantémok és gyertyák

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Visszhangot verő kutyaugatás szagú este. A felhőtakaró hasáról élesebben verődnek vissza a sáros utcák, elnéptelenedő falusi udvarok éles neszei. Különös tekintettel az ebekre és a vonatokra. Vonatok… A sötétség mélyeket mordul. Öreg esték. Körénk zárják a múló időt és a jelent. A vekker kattogásának hangja nincs szinkronban az óramutató araszolásával. Cseppfolyós létezés, hullámzó légrétegek a lassan felmelegedő szobában. Öregasszony osztozik sokat látott macskájával a nyugdíj utolsó fodraiból vásárolt tejen s kenyéren. Távol van még tizedike, a viaszkos terítő sarka alatt pedig egyre apad a dudor. Oda rejti havonta kétszer azt a kis pénzt. Sokat kell állni a soha véget nem érő sorban. Marisék mindig elé furakszanak. Pedig fiatalabbak. Nem bánja, csak a lába bírná. De nem bírja. Néha szédül is.

A falon régi fényképek. Már régóta csak árnyakat lát rajta. A részleteket emlékei vetítik a keretek közé. Egyiken János fia a csőtörő árnyékában, másikon Anna lánya elsőáldozóként, még fiatalon. Majdnem olyan fiatalon ahogy meghalt. A másik meg messze. Ő itt. Egyedül. A lába szárához dörgölőző Cili rántja vissza a keserűségből. Dehogy egyedül, hisz itt a macska. Meg az udvaron a három tyúk. Azoknak nem ad nevet. Aztán még nem bírná levágni őket, így is mindig megsiratja szegény párákat. Nyolcat vett tavasszal, de kezdetben már kettő megdöglött, a többit meg az új szomszédok lopták el. Kutya híján könnyen ugorják át az omladozó falat, majd visznek amit érnek.

A konyha kicsi és túlzsúfolt. Télen praktikus, hogy minden egy helyen. Ágy, tűzhely, asztal, rádió. Nem is kell sokat botorkálni, ha a bejárattól a székig akar érni, vagy tűzhelytől az ágyig, mikor este még rádob egy hasáb fát. Nagyon  szelel az ajtórés, gyorsan kihűl a helyiség. Télen öreg rongypokrócból csavart kupacot tömköd a küszöbhöz. A rádiót már csak ritkán hallgatja. A hírek nem érdeklik, a világ csak nem változik meg. Legfeljebb a nevek. Az események helyszíneinek nevei, vagy a szereplőiké. De a lényeg mindig szakasztott egyforma. Borzalom, kín, szegénység. Egy ritmusra ver a öregkor be-bevillanó képeivel a külvilág vajúdása. De sosem szül meg. Mindig azt várták ők is. Majd csak jobb lesz. Aztán Józsi meghalt és ő meg itt maradt. Holnap halottak napja. Csak fagy ne legyen, mert még elpusztul az a pár krizantém ott a kerítés mellett, amit a túlvilágra költözöttekre szánt. Gyertyát vett az új üzletben a templom mellett. Olcsó volt, igaz vékony is. De egy „Mi atyánkot“ azért majdcsak kibír, míg elmormolja a díszbe borult temető egy távoli szegletében. Jut belőle még a közös kereszthez is a bejáratnál. Ott szeret ilyenkor a legjobban, mert telis-tele van virággal és rengeteg gyertyával. Szándékosan késő délután kerekedik fel, hogy az alkonyat még a temetőkapun belül érje. Ilyenkor mindig hátranéz és élvezi a szentjánosbogarakként hunyorgó mécsesek fényének áradatát. Az illatok is mások ilyenkor. Krizantém bódító árja ringatózik a légben, elkeveredve a sült gesztenye utánozhatatlan szagával. Vesz fél literrel belőle idén is. Nem baj, hogy fojtós, majd egy kis tejjel lenyeli.

Villanyt olt és lassan lefekszik az ágyra, magára húzva a takarót. A cirmos, mintha csak jelre várt volna, ugrik az ölébe és gombolyodik össze. Reszketeg kezét az állat bundáján nyugtatja. Lassan jön az álom, mindig túl lassan. Gondolatban már a másnapi kiránduláson mereng. Pedig már régen nem tervez holnapra. Talán ez lesz az utolsó vágy, melynek beteljesítése még belefér a nyolcvan év alatt elspájzoltak kopott halmába.  

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=cacZKmwS9eY]

Ez is érdekes lehet