Mikor egy halálhír utolér bennünket, főként olyané, akivel mi magunk is kezet ráztunk az mindig olyan, mintha egy franciakulcsot hajítana valaki a mindennapok fogaskerekei közé. Ilyenkor csak nézem a céges levelezésem meg a kimutatások és a színes sorok jelentéktelen pocsolyává olvadnak össze; félő bármikor csorogni kezdhet a monitor kávája mögül az éppen körmölt tanulmány. SMS-ben csak ennyi jött: „Szia! András öngyilkos lett, felakasztotta magát…”
A magyar nyelvben a visszafelé ható igék, a valaki valamit csinál magával mindig azt a nem túl egészséges képzetet keltik, hogy bármi hasonló pl. egy fésülködés rejtett agressziót idéz fel, hisz egyszerre elkövetője és tárgya is a cselekvésnek. Olyan erős volt a kifejezésben az ambivalencia, mint réges-régen, tizenöt éve, egy márciusi reggelen, mikor az iskolához közeli nyugdíjas otthon csaposa – az anyai nagyapám – közölte velem: apám felakasztotta magát; a linóleumkockák mintázata értelmét vesztette, ahogy az ablakon beömlő délelőtti napfény rávetődött. Csak én hallottam, hogy valami végérvényesen eltörött; nem éles csörömpöléssel, min az üveg, hanem tompa, öblös hanggal, mint a porcelán mikor épp csak elpattan és a két darab egymáshoz képest alig mozdul, de a törésvonal mentén még összedörzsölődik. Megszűntem gyereknek lenni.
Tegnap este a Petőfi stúdiójában Björk Human Behavior-jének dalszöveg fordításáról beszélgettek. A fordító és zenei szakértő elmondta, hogy a zene leginkább a vadászatot idézi, a „hajtók dalát”, hisz az ember vagy vadász, vagy űzött vad az életében, kapcsolataiban. A szöveg kapcsán pedig elmondta, hogy a fiatal Björk felnőtté válásával párhuzamba állított az egyén felnőtté válását: a fiatalok nem néznek szembe a halállal, azt hiszik örökké élnek, nem foglalkoztatja őket az elmúlás. Ez egész addig tart, míg meg nem rendül a bizalmuk az egyetemes rendben, míg meg nem történik az első csalódás, az első alkalom, hogy egy másik emberbe vetett hit felszámolja önmagát. Mert az emberi természethez nincs sem térkép, sem iránytű…