Emlékszem mikor először érzetem. Nevetséges mi? Azt a fajtát, amely a halál kapujában jön el, ami egyértelműen a véget jelenti. Fiatal esten a strand megnyitóján kergetőztünk a medence körül. Talán hat vagy hét évesen belemerészkedtünk a vízbe a lépcsőknél. Ott alig volt méteres a vízszint, persze nem is voltam sokkal magasabb magam sem. A játék hevében az áramlatok és saját butaságom okán lecsúszott lábam az utolsó lépcsőfokról és fél méterrel beljebb kerültem. Merülni kezdtem és nem tudtam fenntartani magam a felszínen.
Össze-vissza kapálództam és már nyelni kezdtem a vizet mikor egy idősebb fiú elkapta a karom és visszahúzott a lépcsőkbe betonozott korláthoz. A szívem majd kiugrott a helyéből, ahogy köhögtem küzdve a hányingerrel a garatomba jutott klórozott víztől. Jó pár napig éreztem a torkomban azt a semmivel sem összetéveszthető ízt. Nem csak fertőtlenítőszer lehetett abban, mert később máskor is megtörtént, hogy véletlenül nyeltem a vízből. Az maga a rémület, a páni félelem cseppnyi esszenciája volt. Beitta magát tudatomba. Még abban az évben beírattak egy úszótanfolyamra, mely gyakorlatai ugyanott zajlottak, abban a medencében. Pár hónap alatt szinte lételememmé vált a víz, így kikönyörögve az ősöktől egy szezonjegyet a nyári szünidő szinte minden napjára.
A félelem, az igazi félelem, mely a válságos pillanatokban tör ránk tudatosítja bennünk az elveszthető lehetőségét. Talán pont ezért is, mikor már felnőttkorunkban érnek bennünket ilyen traumák sokkal nehezebben küzdhetőek csak le. Ekkor már van múltunk mit nem akarunk veszni hagyni, van jelenünk ahol küzdünk és van jövőnk, amiért életben akarunk maradni. Az igazán aljas és megbénító fajtáját minden nap érezzük. Azt amely kevésbé veszélyes, mégis úgy hat ránk, mintha csak a kígyóhajú gorgo, Medusa szemébe kellene belenéznünk. Kővé meredünk tőle és mozdulni sem tudunk. A valódi félelem hangtalan és iszonytató, alattomosan jön létre és nehezebb megtalálni forrását így nehezebb is leküzdeni azt. Sokféle ember sok fajta félelemmel él. Van aki szeretni fél, van aki kötődni, van aki munkahelyet váltani, van aki fél minden változástól és fordítva, akad aki az állandóságtól retten meg. Ismertem olyat is aki a saját lelkének tükörképétől rettegett, hogy belássa mi is ő, ki is ő. Megtett volna bármit annak érdekében, hogy más legyen, vagy hogy legalább ne kelljen látnia magát olyannak amilyen. A félelem eképp pedig csak egy módon győzhető le: elfogadással. Hogy merjünk szeretni, merjünk kötődni, merjünk váltani, merjünk változtatni, merjünk állandóak lenni, merjünk azok lenni akik.
Azoknak nincs győzelem akik hezitálnak, azoknak marad az életük végéig tartó rettegés a mély víztől, mely felett törékeny ladikjuk lebeg egyre több lékkel. Meg kell tanulni úszni…
0 hozzászólás
Hm, ez az írás igen megkapó. Szeretem olvasni a személyes élményből fakadó bejegyzéseket, főleg ha ennyi kérdést teszel fel a végén magadnak, másoknak.
Sok mindent el is indított bennem. Nekem is van egy ilyen történetem. Palicson pancsoltam, talán tíz éves lehettem. Nem volt sok gyerek a tó körül. Még nem tudtam úszni, azaz a kicsi medencében igen, ha ott volt testvérem, akkor nem féltem, de ez egy végtelennek tűnő sötétes vízhalmaz volt, a testvérem pedig tudott úszni és én csak a parton, egyedül játszadoztam. Persze meguntam, elindultam a vízben, gyalogolva, s aztán mélyült a part rész, elmerültem, csak egy fiú vett észre, kiabálni nem igazán tudtam, akkor tényleg azt hittem, hogy most itt vége. Párszor még kapadoztam, csapkodtam a kezeimmel, de kezdtem merülni, emlékszem tisztán a vízre, magam körül, és arra is, hogy ez egy percig se tarthatott, talán percekig, amíg vergődtem, de nekem sokkal több időnek tűnt. A fiú kimentett, emlékszem, szürke, kicsit tömzsi fiú volt, aki a teniszlabdájával játszott ennek előtte egy fa alatt. Kiértem, a vízben való kapálódzás után könnyűnek éreztem magam (kétéltűség:)) és szörnyen fáradtnak, a szemem véres volt, nagyon rémült voltam, de volt az egészben valami eufórikus, hogy igen, bátor vagyok és maga a köztes állapot egy ismeretlen, mondjuk úgy, tudat állapotba vitt. Féltem ugyan, de idővel a félelem párologni kezdett és megfigyelővé váltam, szinte közömbössé a víz alatt.
A legbutább dolog a világon a félelem, abból van minden rossz, s úgy hiszem, nincs ez rendjén, hisz ha felteszed magadban a kérdést, hogy miért félsz, persze az ego, az a kicsinyes, nyálcsorgató visszaválaszol, hogy ezért és ezért, de rájössz, sok veszteni valód nincs, hisz a legrosszabb a halál, és azon túl is van, sőt, a félelmen túl kellene lépni, s magán a fájdalmon is. A belsőnk erős, csak azt hisszük, hogy nem bírjuk ki, pedig hatalmasak vagyunk, mindannyian. Pl. gyerekkoromban sokszor megvágtam magam, csintalan gyerekként sok baleset ért, de sose fájt a seb, vagy az, amikor varrták a megsérült lábam, mert egyszerűen nem tanultam meg a külvilágtól, hogy ha vérzik, fáj. A szülők persze megijedtek, természetes, lassan elültetődött bennem, hogy ha vérzik valahol, sírok, pedig ez egy tanult dolog. Fájdalom nincs. Mert felül tudsz emelkedni, ahogy gyerekkoromban semmi se volt rémes, mert nem féltem, azt se tudtam tudatosan mi a halál, nem volt veszteni valóm.
Tudom, hosszú lett, de úgy gondoltam, megosztom. Szép napot:)