Fekete karácsony

A macskáink nagyokat nyújtóznak a verandán a délelőtti napsütésben, csillog a késő decemberi napfény a téli hidegekre rákészülő bundájukon. Erre ez van. Napsütés meg kikelet, gondolom micsoda csalódás ez a macska géneknek. Miközben gyomrozom őket még az előző esti szomorú történetek csengenek a fülemben, elfásult emberek hangján. Nem falu vagy városspecifikus kiüresedés ez, hisz összetalálkozhatsz vele bárhol az utcán. Kiváló kontrasztot biztosít a gyerekkor hagymázas emlékeinek képeskönyve, melyet jeles napok közeledtével ütünk fel, lehet pont azért, hogy megnyugtassuk magunk, voltak szép dolgok is az életben, olyanok, melyek minden a külvilágról megszerzett ismeretünkkel olvadnak egyre el. Az első fekete karácsonyom is ilyen.

Fekete karácsony… A nagyi mondta ezt és olyan szomorúnak meg baljóslatúnak tűnt. Végre itt a szünidő – bár hat évesen még nem érzi az ember a jelentőségét – és nincs hó, az egész évben várt szánkózás meg hóemberépítés elmarad. Nem elég, hogy előző évben kimaxoltuk a Jézuska mítoszt, mikor késő este felébredve rányitottam a szüleimre az ajtót, miközben a csehszlovák műfenyőnk ágaira aggatták a Magyarországról feketén csempészett Szerencsi szaloncukrot, aztán még itt ez a fekete karácsony is… ami aztán a legemlékezetesebb maradt mind közül.

Nagyi sötétedés után imára intett magához – bár sem előtte, sem utána nem voltak nagy vallási kitörései, a templomba járás sem jellemezte idős korában; nem szerette a papot – a karácsonyfa alá és mint valami érthetetlen giccsoltár előtt összekulcsolt kézzel gubbasztottunk. A falusi süket csendben csak a széndarabok pattogása hallatszott a kályhában, ezt a némaságot törte meg teljesen váratlanul az ablak alatt felzengő csengőszó, majd nyílt a kapu,  a kutya ugatott és a Télapó teljes valójában betoppant az előszobába, ahová addigra már kirohantam magam is. Köpni nyelni nem tudtam a látványtól! Az előző évben feloldott varázslat – a karácsonyfás esettel – most visszahullt rám teljes súlyával.

A Télapó apám jó barátja volt, a Muki bácsi, aki a szomszéd Sanyinál lényegült át Télapóvá, miután az összeesküvők kölcsönkérték a vállalati Mikulás jelmezt a helyi termelő szövetkezetből. Jóvátétel akart lenni ez a szüleim részéről az előző évi csalódásért – bár akkor nem is bőgtem vagy toporzékoltam, hanem együtt díszítettük fel a fát. De ez a gesztus minden létező gyerekkori idegszálamat összekuszálta és újra sodorta őket a fékezhetetlen öröm acélsodronyává.

Zavarodottságomban hellyel kínáltam a Télapót, marasztaltam egy kávéra – így láttam a felnőttektől, hogy ez a szokás, ha vendég tér be hozzánk: hellyel illik kínálni meg török kávéval, esetleg cigarettával. Lelkendezve meséltem az óvodában januárban a barátoknak, hogy nálunk kávézott a Télapó szenteste, a mi konyhánkban, a mi kávéscsészénkből! Persze senki nem hitte el. De nekem mégis a legvarázslatosabb élménnyé varázsolták a szüleim, a nagyi, meg Muki bácsi, meg a szomszéd Sanyi életem első fekete karácsonyát!

*Gyakran gondolok vissza ennek az alkalomnak, a fekete karácsony multinacionális, unortodox jellegére: csehszlovák műfenyő, Jézuska, török kávé, Mikulás jelmez, Atari videojáték (mint ajándék), helyi termelő szövetkezet, Télapó, angyali csengőszó, magyar csempész szaloncukor a Szerencsitől,  mindennek hátterében a dél-szláv háború és a darabokra hulló Jugoszlávia vérzivataros, kifeszített vászna.