December, az Álom Havának is nevezett tizenkettedik hónap. Rézsútos, hunyorgó gyertyafénnyel fest hosszú árnyakat az elmúlt év kusza domborművekkel díszített paravánjára. Mögötte az elmúló idő, a lepergett év kezd neki vetkőzni: virágillatú felöltőjét a szék támlájára terítve, a forróságtól fakult ingét vállfára akasztva, avarfüsttel átitatott, édes musttól tarka nadrágját szépen ráhajtogatva, az első fehér pelyhek olvadt pocsolyájától nedves cipőjét lábához tolva. Karmazsin köntösét magára véve készül számadásra és ünnepre. Fahéj és narancs illatfelhői úsznak az öreg este sötét falai között.
Minden év legszentebb hónapja ez. Odakinn most hideg szelek szikkasztják ki a szántóföldek zuzmarától fehérlő rögeinek erdejét, békés álmot bocsátva a mindig buja élet magvaira. Rozsdás vonatok, huzatos buszok készülnek a tömegre, csavarodott sztaniol papírokkal bélelt, nehéz, kínai kofferokra, melyek kerekei rendszerint ekkor adják meg magukat, nem kis bosszúságot okozva az utazóknak. De még ez, ez az emberi sötétség sem tart örökké a fény ünnepeinek peremén. Gyorsan hűl ki minden neheztelés, emlékek kúsznak át a “megcsinált én” birodalmának küszöbei alatt. Visszadereng valami gyermeki az idő fagyos örvényének mélyéről, lidérces fénnyel sóhajtásokat hallatva. Ültünk egykor kényelmes fotelekben, vagy pamlagokon, esetleg a földre terített pokrócon. Hol nálad, hol nálam, békés, réveteg fivérei eme testvériségnek. Koravén nosztalgiával, igen fiatalon adtunk találkát a jövő délibábjainak a kínai izzósorok giccses fényének takarásában. Vártunk valami nagyra, valami másra, valami jobbra az apró szoba biztonságot nyújtó zugában, boszorkányos történeteken faricskálva, melyekből az évek múlásával egyre-másra készültek B-filmek. Mára legyintünk rájuk, meghaladott középkornak e szürke mezsgyéin, de helyükbe csak nem akarnak jönni új, szebb mesék. Ami maradt, az egyetlen mi állandó, az esténként végtelen lejátszásra állított dalunk, ez a mélabús ballada itten, mely egyre csak ezt rebegi: ez az én Decemberem.
0 hozzászólás
Szerintem a december egy kicsit zűrzavaros, kiemelt hónap, ez tény, valahogy más, mint a többi. Főleg az az időszak, amire azt mondják, hogy: “a két ünnep között”. Ilyenkor valahogy csak lézengünk ünneptől ünnepig, én azt mondom, kell az a pár nap, de ilyenkor nem igazán csinálok semmi lényegeset évek óta.
A két ünnep közötti dolog az nálam is befigyel. Tulajdonképpen eszek, alszok, olvasok, filmet nézek és rokont látogatok – néha még azt se. De jó lekapcsolni a propellert néha kicsit. Mióta Budapesten élek, hát hogy is mondjam, sokkal nagyobb a fordulatszám és ez kicsit néha már fárasztó.
Jó lesz hazamenni és tényleg pihenni egy csomó zserbóval! 🙂
Szia!
Nagyon jók az írásaid, tudom, hogy volt a budapesti naplód, de nagyon kíváncsi lennék rá milyennek találod most Pestet minden hibájával együtt, a koszos kínai kifőzdétől és aluljáróktól, a belváros csillogásáig. Mindig is érdekelt, hogy aki nem ide született milyennek látja ezt a sok arcú várost, amit lehet szeretni, lehet utálni, de van egy karaktere.
Üdv!
Köszönöm a dicséretet, igaz mostanában nem szolgáltam rá, mert valahogy leültem írás tekintetében – talán túl sok mindent szeretnék egyszerre csinálni…
Igen, ezen már én is gondolkodtam, hogy így három év után még egy fejezetet hozzá lehetne adni a budapesti naplóhoz, hisz azért most már alapjában változott meg a hozzáállásom a városhoz. Egyrészt véget ért a nagy szerelem Budapesttel és egyfajta kellemes együttélés lett belőle. Mindenképp írok még év végéig valami témába vágót.
És köszönöm, hogy olvasol!