Árnyak hívása és a közelítő sötétség

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A szeptemberi délután aranyló palástja lassan összemegy, szövete bepiszkolódik midőn uszályként remeg a nyár mögött a város koszos macskakövein, csillámai fakulnak, flitterei leválnak. A természet minden évben eljárja szokott táncát az ősz peremén, hogy sárga leveleket eresszen a szélnek, melynek cirógató kellemessége az idő előrehaladtával egyre lilábbá és kékebbé válik, a langyos légáramlatok sávjait pókháló szerűen szövi át a borzongató hűvösség, mely olykor elandalít.

 Őszidőn úgy nyúlik az árnyék az aszfalton, mint a finomítatlan kőolaj és gyakran rajzol fura, kápráztató, kicsit félelmes mintákat is. Az öregedő esték maguk előtt görgetik az elmúlást és valami mást is… Az ember midőn felcseperedik a társadalmi mintát alapul véve “kedvenc” dolgokat választ: ételt s italt, színt és tantárgyat, na meg évszakot. Gyerekként valahogy evidens a nyár imádata, valahogy rímel is az ifjúság fékevesztettségére, aztán a kamaszévek – ha kellőn sötétek – meghozzák a tél iránti rajongást, a csend szeretetét, melyben sem gondolat, sem kiáltás nem ver visszhangot, az ősz mindig az öregeknek marad, pedig potenciálja igen nagy. A mélyülő sötétség és a félelmes homály, a hol gomolygó, hol meg áthatolhatatlan tejfehér köd, a torzuló kutyaugatás és lánccsörgés a borult  ég alatt nehéz hangulatot ígér, melyet nem szeretnek sokan. Én magam az ősz szülötteként mindig várom a októbert és a novembert, legyenek azok bármily mostohák is, mert míg odakünn ránk szakad az elmúlás és a fenyegetően közelítő sötétség, addig idebenn sült tök mézédes illata leng a szobában, kellemes kamilla tea párájával és a halott csend gyapjából új történetek követelik maguknak a szövőszéket.

Végül december, aztán mindig legvégül december lesz…

 

Ez is érdekes lehet