Antiszociális – mondják azokra azokra, akiket frusztrál embertársaik közelsége, és nem hajlandók velük lelkesen kommunikálni, hovatovább beszélgetést kezdeményezni, vagy tülekedni egy társaságban, csak hogy hozzászólhasson az adott témához. A jelzőt én is megkaptam már és érdemben erre csak annyit közöltem, kinézve képzeletbeli remetelakom ablakán: – De hát kérem, ez csupán nézőpont kérdése!
Példabeszéd: megválaszolatlan levél
Nemrég bukkantam rá a szobám takarítása közben (ami egy viszonylag ritka ám annál örömtelibb esemény – végre megvan egy rakás elveszettnek hitt holmi!) egy kézzel írott, igazi levélre, melyet egyik ismerősömtől és szegről-végről munkatársamtól kaptam a „klasszikus levelezés hónapja” (vagy valami hasonló) apropójából. Bizony, erről teljesen megfeledkeztem! Sőt egész annyira, hogy mikor megkaptam a munkahelyi fakkomba a levelet – egyébként baszottul örültem neki, épp akkortájt volt pár kellemetlen bolygóegyüttállásom a dolgozóban – ugyan elolvastam, sőt a szép hajós borítékot még a falamra is kitűztem, de egy árva szóval sem jeleztem vissza a feladónak, hogy: – Hé, ez nagyon jól esett, köszönöm! – vagy valami. Három hét múlva személyesen kérdezte meg kjúdó edzésen, hogy egyébként megjött-e a levele? – a felismerés erejét nem kívánom senkinek, legszívesebben bebújtam volna a hakamám ráncaiba.
Az előző sztori is egyértelműen rávilágít alapvető kommunikációs hibáimra. Érdekes mód míg butafonom volt, mindent meg tudtam jegyezni, bár az is igaz, hogy akkortájt még nem kommunikáltunk ilyen széles palettán, rengeteg appot használva – tervben van egyébként az összes felszámolása.
Lustaság
Hányszor ültem már a gépem előtt, frissen főzött kávéval, írásra készen, majd csaptam le a laptopfedelet és dőltem be az ágyba, hogy a plafont nézzem, és úgy egyébként gondolkodjam a semmin, majd bealudjak? Túl sokszor. Nem vagyok következetes, sem kitartó, könnyen fókuszt vesztek, túl gyorsan asszociálok, nehezen mélyülök el, de ez mind lepkefing az mellett, amennyire lusta vagyok. Tehát nem antiszociális, egyszerűen lusta.
Halogatás
Nagyon szeretek a jövő eseményeiről úgy beszélni, hogy titkon remélem, van még sok-sok időnk addig, míg cselekedni kell – ami általában igaz is, aztán valahogy összetorlódnak az események. A jól eltervezett apró , könnyű lépések, melyeket halogattunk, egymásba csúsznak és ugrást indukálnak. Ugyanez a helyzet a kommunikációval is és az emberekkel is. Halogatom őket, majd holnap felhívom, majd holnapután elmegyek hozzá és így tovább. Aztán oda jutunk, hogy kapunk egy csomó visszajelzést (lehetőleg egyszerre, aznap, amikor egyébként is fos kedved van, mert még mindig nem jön rád a kedvenc inged, pattanás nőtt az orrodon és elkéstél reggel a melóból).
Például: -Mi van veled faszikám , tán _________ ? (kérem, válassza ki a megfelelőt!): /haragszol; /megsértettelek; /nem szeretsz; /elfelejtettél; /meghaltál; /másnapos vagy egy hete; /kolostorba vonultál. Tehát nem antiszociális, hanem halogató.
Lemondás
Ugye ismerjük azt az érzést, amikor bevillan, hogy XY-nal már fél éve nem kommunikáltunk és a társalgás azért szakadt meg, mert éppen nálunk volt a labda? Ugye, milyen nehéz ilyenkor rákattintani az új üzenetre, kikeresni a telefon névjegyei közül és hívást indítani. Ez az a neuralgikus pont, amikor már egész egyszerűen szégyellsz a másik szeme elé kerülni, mert az első mondatod úgy is védekezéssel indul majd. A klisétár a következő lehet: „nagy volt mostanában a hajtás a melón” (a munkánkról úgysem tud senki semmit, és ez amúgy is vörös posztó), „kicsit betegeskedtem, de semmi komoly” (fél év után nehéz elsütni, pláne ha a facsén kinn vannak a két hónappal ezelőtti mallorcai nyaralós fotók), „befordultam az utóbbi időben, rendbe kellett tennem az életem” (mert az életünket, csak úgy rendbe lehet tenni, elvisszük a szervizbe és annyi – hiteltelen). Mivel tudjuk, hogy még ötéves is átlát az érveinken, ezért a telefont kinyomjuk, a levelet szemétbe hajítjuk és lemondunk a kínálkozó lehetőségről, reménykedve, hogy majdcsak összefutunk vele, vagy éppen ő hív (hasonló érvekkel). Tehát nem antiszociális, hanem lemondó.
Önvédelem
Energiavámpírok. Mind ismerünk párat és azt is tudjuk, hogy mekkora rombolást képesek véghezvinni egy tizenöt perces beszélgetés alatt, amelyet ha arányaiban vizsgálunk, akkor neked jut mondjuk 30 másodperc, míg van időd hümmögni, esetleg más hangjelzést adni miközben bólogatsz. Ha ügyes vagy, akkor ez az idő felszaladhat akár egy percre is, ha összeszámoljuk az alkalmakat, mikor mondani szerettél volna valamit és el is jutottál az „A” kezdőbetűig. Ugyanez a hiábavalóság érzés igaz minden hasonló alkalomra, ami miatt egyszerűen bezárunk és nem hagyunk lehetőséget sem arra, hogy szellemi telepeinket feleslegesen merítsék. Az apácák a szüzességüket, míg mi a józan eszünket kívánjuk megvédeni az önmegőrzés által. Tehát nem antiszociális, csupán defenzív.
Összegzés, meg a költői kérdés
Ha választanom kellene a felsorolt típusok közül, akkor én egyértelműen a halogató kategóriába tartozom: – Ejj, ráérünk arra még! Holott tudjuk, hogy körmünkre égnek a dolgok, méghozzá nagyon is gyorsan. Kapcsolattartási problémáim főként ebből adódnak, aztán még hozzá lehet keverni az összes többi gondot és gyönyörködni benne, miként kumulálódik az eredmény, melynek hatása az, hogy senkit sem keresek, ridegnek tűnök és végtére is: antiszociálisnak.
A kérdés, hogy vajon a kedves olvasó került-e már hasonló helyzetbe, esetleg bélyegezték-e már hozzám hasonlóan társaságkerülőnek, antiszociálisnak, miközben a fent felsorolt helyzetek valamelyik állt fenn, vagy éppen valami teljesen másról volt szó? És ha igen, akkor miként lehet ezt kezelni?
Tehát nem antiszociális, csak Árpád.
0 hozzászólás
„Tehát nem antiszociális, csak Árpád.” -> Khm. Ezek nekem olyan kicsit szembenézés alól kibúvós-, gordiuszi csomót átvágós hangulatúak. No offense.:)
„Ha választanom kellene a felsorolt típusok közül” -> Valószínű mindenkinél előfordul mind a négy. Legalábbis nálam igen.
Érdekes hangulatúak ezek az írásaid, amikor ennyire különböző stílusokat eresztesz össze egy karámba, pl.: „kinézve képzeletbeli remetelakom ablakán”, „de hát kérem”, „szegről-végről”, „egész annyira”, „baszottul örültem”, „volt pár kellemetlen bolygóegyüttállásom a dolgozóban”…:)
🙂 Kicsit fejvakargatós írás, hisz tisztában vagyok pl. a levelező partner elleni véteknek és nem mondhatom sajnos azt, hogy „ez csupán véletlen, egyszeri eset”. Neeem, ez igenis előfordul sokszor-sokszor és el kellett már lamentálni rajta. Ha leírom a dolgokat általában jobban tudatosodnak bennem – kicsit mindig is terápia lesz számomra az írás.
Hát igen, a stílusok hullámzása ez alkalommal gondolom pont azért annyira nyilvánvaló, mert bekezdésenként írogattam őket, és rendszeres megszakításokkal éltem – nem szándékosan, hanem a körülmények okán. Visszaolvasva tényleg került bele pár érdekes szentencia. 🙂
Gondoltam ahelyett, hogy a saját téves elképzeléseimen keresztül definiálnám az antiszociális jelentését, inkább felültöttem a Wikit:
„Az antiszociális személyiségzavar vagy szociopátia, (angolul Antisocial personality disorder) a nemzetközi betegség-osztályozási rendszereknek megfelelően a társadalomba való beilleszkedés súlyos zavara. Az antiszociális személyiség a „nem szeret, nem szorong, nem tanul” negatív triásszal írható le a legrövidebben.” (forrás: wikipedia)
Ezt a definiciót összevetve a bejegyzéseddel, valóban nem lehetsz antiszociális és ezek szerint én sem vagyok az… igaz nem emlékszem, hogy szó szerint pont az antiszociális cimkét ragasztották volna rám, de a zárkózottat számtalanszor megkaptam. Utóbbi szintén csak nézőpont kérdése és szerintem teljesen normális, ha csak egy-két, hozzánk közel álló embert avatunk be a magánügyeinkbe.
Amúgy a zárkózóttságot miként lehetne kezelni? Sehogy! Ám bár… esetleg a demarkációs vonalon (amely az egyén és a többi ember között feszül) lehet egy kicsikét lazítani, de ez minden.
Nagyon sokféleképp körbe lehet járni a témát – számomra, talán pont tévesen (betudható ez a környezet általi túlzásnak is) nevezem antiszociálisnak a tulajdonképpen introvertáltságomat. Ettől függetlenül még szembe kell vele nézni. Egyébként zárkózottság ellen ajánlóm az önsanyargató üzemmódot, mikor szánt szándékkal keresed, vonzod be azokat a helyzeteket, mikor lehetőleg a legtávolabb sodródhatsz a komfortzónádtól. Nekem ez segíteni szokott. 🙂
Szeretem a Wikipédiát, de itt rögtön gyanús volt, hogy egy kicsit máshogy tanultam anno, van itt valami kavar, összemosás. Nézzünk egy másik idézetet a WEBBeteg-ről (az első találat, ami kicsit jobbnak tűnik, tovább nem is keresek), csak, hogy a fogalmakat kicsit jobban helyre tegyük (ha ez lehet, hogy a szavakon történő lovaglásnak tűnik is):
„A hétköznapi életben gyakran használjuk a pszichopata kifejezést, mégis kevesen tudnánk pontosan megfogalmazni, milyen emberekre is vonatkozik ez a megnevezés. A pszichiátriában hivatalosan 1980-ig használták a pszichopátia, és az ebből származtatott pszichopata szót, a későbbiekben a helyét az antiszociális vagy disszociális személyiségzavar váltotta fel. Az új névben szereplő antiszociális kifejezés nagyon megtévesztő, mivel a köznyelvben antiszociálisnak azokat az embereket szoktuk nevezni, akik kerülik a társasági életet, visszahúzódóak, gátlásosak. Szakszerűen azonban ezt az embertípust aszociálisnak kellene nevezni, az antiszociális elnevezést fenntartva azoknak, akik szembefordulnak a társadalmi normákkal, felrúgják a társadalmi együttélés szabályait, így képtelenek beilleszkedni a közösségbe.
Részletek: http://www.webbeteg.hu/cikkek/psziches/11642/antiszocialis-szemelyisegzavar”
Bár, ha tovább boncoljuk, akkor a lobotómia is sántít kicsit.:)
Hehe, hát ezzel akkor egyetértenék, ha a nevem előtt valóban ott állna a Dr. és egy tudományos rovatot vezetnék, csakhogy… 🙂 A sima középosztály közös nagy tudatában az antiszociális jelentése ez, hisz gondoljuk csak meg, hogy az előző kifejezéseket mint pl. az aszociális, soha nem is halljuk. Én is szeretem a definíciókat, ám néha jó szembehelyezkedni velük és tradíciókra támaszkodni, saját gondolatunkat elmondani egy adott fogalommal kapcsolatban.