Antiszociális lobotómia

Antiszociális – mondják azokra azokra, akiket frusztrál embertársaik közelsége, és nem hajlandók velük lelkesen kommunikálni, hovatovább beszélgetést kezdeményezni, vagy tülekedni egy társaságban, csak hogy hozzászólhasson az adott témához. A jelzőt én is megkaptam már és érdemben erre csak annyit közöltem, kinézve képzeletbeli remetelakom ablakán: – De hát kérem, ez csupán nézőpont kérdése!

Példabeszéd: megválaszolatlan levél

Nemrég bukkantam rá a szobám takarítása közben (ami egy viszonylag ritka ám annál örömtelibb esemény – végre megvan egy rakás elveszettnek hitt holmi!) egy kézzel írott, igazi levélre, melyet egyik ismerősömtől és szegről-végről munkatársamtól kaptam a „klasszikus levelezés hónapja” (vagy valami hasonló) apropójából. Bizony, erről teljesen megfeledkeztem! Sőt egész annyira, hogy mikor megkaptam a munkahelyi fakkomba a levelet – egyébként baszottul örültem neki, épp akkortájt volt pár kellemetlen bolygóegyüttállásom a dolgozóban – ugyan elolvastam, sőt a szép hajós borítékot még a falamra is kitűztem, de egy árva szóval sem jeleztem vissza a feladónak, hogy: – Hé, ez nagyon jól esett, köszönöm! – vagy valami. Három hét múlva személyesen kérdezte meg kjúdó edzésen, hogy egyébként megjött-e a levele? – a felismerés erejét nem kívánom senkinek, legszívesebben bebújtam volna a hakamám ráncaiba.

Az előző sztori is egyértelműen rávilágít alapvető kommunikációs hibáimra. Érdekes mód míg butafonom volt, mindent meg tudtam jegyezni, bár az is igaz, hogy akkortájt még nem kommunikáltunk ilyen széles palettán, rengeteg appot használva –  tervben van egyébként az összes felszámolása.

Lustaság

Hányszor ültem már a gépem előtt, frissen főzött kávéval, írásra készen, majd csaptam le a laptopfedelet és dőltem be az ágyba, hogy a plafont nézzem, és úgy egyébként gondolkodjam a semmin, majd bealudjak? Túl sokszor. Nem vagyok következetes, sem kitartó, könnyen fókuszt vesztek, túl gyorsan asszociálok, nehezen mélyülök el, de ez mind lepkefing az mellett, amennyire lusta vagyok. Tehát nem antiszociális, egyszerűen lusta.

Halogatás

Nagyon szeretek a jövő eseményeiről úgy beszélni, hogy titkon remélem, van még sok-sok időnk addig, míg cselekedni kell – ami általában igaz is, aztán valahogy összetorlódnak az események. A jól eltervezett apró , könnyű lépések, melyeket halogattunk, egymásba csúsznak és ugrást indukálnak. Ugyanez a helyzet a kommunikációval is és az emberekkel is. Halogatom őket, majd holnap felhívom, majd holnapután elmegyek hozzá és így tovább. Aztán oda jutunk, hogy kapunk egy csomó visszajelzést (lehetőleg egyszerre, aznap, amikor egyébként is fos kedved van, mert még mindig nem jön rád a kedvenc inged, pattanás nőtt az orrodon és elkéstél reggel a melóból).

Például: -Mi van veled faszikám , tán _________ ? (kérem, válassza ki a megfelelőt!): /haragszol; /megsértettelek; /nem szeretsz; /elfelejtettél; /meghaltál; /másnapos vagy egy hete; /kolostorba vonultál. Tehát nem antiszociális, hanem halogató.

Lemondás

Ugye ismerjük azt az érzést, amikor bevillan, hogy XY-nal már fél éve nem kommunikáltunk és a társalgás azért szakadt meg, mert éppen nálunk volt a labda? Ugye, milyen nehéz ilyenkor rákattintani az új üzenetre, kikeresni a telefon névjegyei közül és hívást indítani. Ez az a neuralgikus pont, amikor már egész egyszerűen szégyellsz a másik szeme elé kerülni, mert az első mondatod úgy is védekezéssel indul majd. A klisétár a következő lehet: „nagy volt mostanában a hajtás a melón” (a munkánkról úgysem tud senki semmit, és ez amúgy is vörös posztó), „kicsit betegeskedtem, de semmi komoly” (fél év után nehéz elsütni, pláne ha a facsén kinn vannak a két hónappal ezelőtti mallorcai nyaralós fotók), „befordultam az utóbbi időben, rendbe kellett tennem az életem” (mert az életünket, csak úgy rendbe lehet tenni, elvisszük a szervizbe és annyi – hiteltelen). Mivel tudjuk, hogy még ötéves is átlát az érveinken, ezért a telefont kinyomjuk, a levelet szemétbe hajítjuk és lemondunk a kínálkozó lehetőségről, reménykedve, hogy majdcsak összefutunk vele, vagy éppen ő hív (hasonló érvekkel). Tehát nem antiszociális, hanem lemondó.

 Önvédelem

Energiavámpírok. Mind ismerünk párat és azt is tudjuk, hogy mekkora rombolást képesek véghezvinni egy tizenöt perces beszélgetés alatt, amelyet ha arányaiban vizsgálunk, akkor neked jut mondjuk 30 másodperc, míg van időd hümmögni, esetleg más hangjelzést adni miközben bólogatsz. Ha ügyes vagy, akkor ez az idő felszaladhat akár egy percre is, ha összeszámoljuk az alkalmakat, mikor mondani szerettél volna valamit és el is jutottál az „A” kezdőbetűig. Ugyanez a hiábavalóság érzés igaz minden hasonló alkalomra, ami miatt egyszerűen bezárunk és nem hagyunk lehetőséget sem arra, hogy szellemi telepeinket feleslegesen merítsék. Az apácák a szüzességüket, míg mi a józan eszünket kívánjuk megvédeni az önmegőrzés által. Tehát nem antiszociális, csupán defenzív.

Összegzés, meg a költői kérdés

Ha választanom kellene a felsorolt típusok közül, akkor én egyértelműen a halogató kategóriába tartozom: – Ejj, ráérünk arra még! Holott tudjuk, hogy körmünkre égnek a dolgok, méghozzá nagyon is gyorsan. Kapcsolattartási problémáim főként ebből adódnak, aztán még hozzá lehet keverni az összes többi gondot és gyönyörködni benne, miként kumulálódik az eredmény, melynek hatása az, hogy senkit sem keresek, ridegnek tűnök és végtére is: antiszociálisnak.

A kérdés, hogy vajon a kedves olvasó került-e már hasonló helyzetbe, esetleg bélyegezték-e már hozzám hasonlóan társaságkerülőnek, antiszociálisnak, miközben a fent felsorolt helyzetek valamelyik állt fenn, vagy éppen valami teljesen másról volt szó? És ha igen, akkor miként lehet ezt kezelni?

Tehát nem antiszociális, csak Árpád.