Ismerősök győzködnek, ugyan írjam meg ezt vagy azt a történetet, mikor valamely szűkebb körben anekdotázok az életemről, fiatal koromról és a faluról, ahol éltem. Gyakran viaskodom magammal hasztalan, mert már első betű leütésénél azon morfondírozok, vajon kit sértek most meg és milyen új, eddig ismeretlen ellenségeket szerzek magamnak. Pláne, mert a hihetetlen történetek gyakran morbidok és szomorú emberi sorsokat, tragikus csillag együtt állásokat sejtetnek.
Olyanokat, mint ama szerb családnak a története, amely a nagy délszláv felbolydulásban, vagy talán azután pár évvel keveredett az utcánkba. Akkortájt természetes jelenség volt a háborús migráció (most meg megint az – és ez valahol mélységesen szomorú), ahogy az is, hogy akik jönnek azok néha hoznak fegyvereket is magukkal. Önvédelemből, vagy éppen félelemből. Ám nem csak pisztolyok és gránátok jöttek velük, hanem valami megfoghatatlan árnyként a múlt iszonyata is, a traumák is, melyek lassan, észrevétlen úsztak be a biztonságosnak vélt vajdasági pitymallat küszöbe alatt.
Egyik ilyen hajnalon történt, hogy megbomlott a családfő elméje – talán egy, az éjszakák szárnyán visszajáró zavaros emlék találta meg, talán valami más. Felverte hát feleségét és lányát és fegyverrel fenyegette őket, majd kergetni kezdte; át a veretfalas ház szobáin, ki az udvarra. Ekkor előrántott egy kézigránátot, kitépte a biztosítószöget és a veteményeskerten keresztül menekülő családja után hajította. Egy pillanatig még tétovázott a férfi, majd hirtelen rádöbbent mit cselekedett az övéi ellen, ezért megtette az egyetlen, még megtehető dolgot, hogy valahogy helyrehozzon mindent. Ráhasalt a kézigránátra, aminek hangja pár pillanattal később felverte az Egység utca valamennyi lakóját. Később tudtuk csak meg, hogy a rendőrség darabonként szedte össze a férfi maradványait a káposzták közül. A robbanás ereje széttépte.
Attól kezdve minden nap, mikor iskolába mentem, vagy éppen délutáni különóráról jöttem, elhaladtam a ház mellett, ahol az eset történt. Főként napnyugtakor volt megkapó és elgondolkodtató látvány, ahogy a vörös nap sugarai áthatolnak az utcai pléhkapu a gránát repeszei által ütött apró, éles szélű lyukakon.
Jól látszanak a gránát repeszei által ütött nyomok a pléhkapun.
Nem lehet mindent megírni és pláne nem azonnal, torzítások nélkül. Pár hónapja megint osztálytalálkozón voltam és csak legyintettem, mikor egykori magyartanárnőmként is funkcionáló osztályfőnököm megkérdezte, hogy írtam-e valamit. Azt feleltem, hogy még keresem a módot és hogy gyakorta sokkal több távolság és még annál is több idő kell hozzá, hogy megírhatóvá váljon a múlt.
Attól sohasem féltem, hogy nem lesz mit megírni, hisz fiatalkorom annyi impulzust, emléket adott, melyeket életem végéig variálhatok történeteimben. Csak a módot nem lelem, mert onnantól kezdve, hogy nem mondhatom ki a valódi neveket, már én sem érzékelem valóságnak, azt ami történt, mert van amit meg lehet írni és van, amit nem.
0 hozzászólás
Hát, ha így, ilyen alázattal írsz, én biztosan olvasni fogom a történeteket!
Köszönöm, Lina!
Nem egyszerű. Gyakran magam is eltöprengek azon, miről lehet írni és miről nem. Viszont amit most leírtál, az persze sokkal megrázóbb, mint azon töprengenem, hogy X témát előhozzam vagy sem. Nem volt részem háborúban ebben az életben és remélem nem is lesz.
Az önmagunk felé irányuló őszinteséghez viszont mindenképpen bátorság kell. És igen, adott esetben el kell számolnunk a múltunkkal.
Valóban, tükörbe állni és félelem nélkül belenézni nagyon nehéz, hát még őszintének lenni. Talán egyszer nekem is menni fog, de addig még sok leírt sor és sok év fog eltelni. Lehet éppen az öregség hozza, mikor majd már nem lesz min szégyenkezni és megfelelni sem akarunk senkinek,
Végül is a le nem írt történetek varázsa is ebben lehet, hogy akkor írják már meg őket, mikor legfeljebb a szellemek járhatnak vissza kísérteni és nem húsvér emberek haragszanak meg igazán; gyáva egy attitűd, de szükséges.