Az ember kegyetlen önmaga ellen támadó „vadállat”, de másokat is megsebez. Ilyen a természete, ilyen az ősi erő, amely a vérében tombol és ezt az erőt élteti a gigantikus társadalom.
Már nem mi vagyunk a legfontosabbak, az egyén maga csak másodhegedűs. A közösség az igen! A közösség fölénk rendeli magát, felülírja a függetlenség programját és vírust küld az emberi lélekbe, hogy elpusztítsa azt mindörökre.
Számtalan „élet” zajlik a szemem előtt, melyek monotonsága mát kívülről nézve is rémisztő, de milyen lehet őket megélni? Amikor a napok csak rétegeződnek egymásra, mint a száraz piskóta és az édes krém a tortában, ezekből a napokból hetek, ezekből pedig hónapok, majd évek, amelyek maga az életünk, amely fölött ott lebeg egy hatalmas kérdőjel. De mi értelme?
„Áttörni a másik oldalra”, ki a „ma” jelenéből és teréből át a túlpartra. Nos igen, ezt megtenni nagy kihívás. De azt hiszem még mindig nem akkora kihívásról van szó, mint amikor egy szakadékból kell kimásznunk, ahová saját magunkat taszítottuk.
Mindig is mondtam és vallom a mai napig, hogy az emberek feloszthatók lelki érzékenységüktől függően „látókra és terminátorokra”. Igen bevallom elég megmosolyogni való ez a csoportosítás, bár szerintem többé kevésbé fedi az igazságot. A terminátorok, akiken, ott van a napszemüveg, amely tompítja az igazság fényét, a fényt, amelyben ott az értelem, a tudás, és persze az ezekkel járó szenvedés is.
De a terminátor nem vérzik, nem szomorú, talán nem is vidám. Nem látja a szépet az egyszerű dolgokban. Csak van, beprogramozva az életre.
Nincs célja, talán már lelke sem, az emberségről nem is beszélve. Önfenntartó létforma, létezésének oka pedig a, a semmi. A látók számára, attól függetlenül, hogy milyen szemszögből nézzük lehet jobb is és lehet rosszabb is, mint a fentebb említett csoportnak.
Jó, mert a dolgok mögé látnak és ritka az a titok, amely elrejthető előlük, viszont ugyanezen tulajdonságuk teszi őket gyengévé is, mert az igazság megismerése áldozatokkal, sok szenvedéssel és lemondással jár.