A mélység sötét fénye – megtapasztalt vakság

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A félelem bizonyos faktorai mindig ott figyelnek életünkben, olyan fóbiák ezek, melyeknek már csak a felidézése is légszomjat vált ki. A Blaha Lujza téri aluljárókban gyakran elvesztem, attól függetlenül, hogy mielőtt az úttest alá ereszkedtem volna, szemmel bemértem az másik oldalon a kijáratot. Aztán már csak a labirintust láttam magam előtt szerteágazó kanyarulataival és nem egyértelmű jelzéseivel. A fehér bottal tapogatózó öreg úr puszta látványa idelenn, ahol még a látó is eltéved felidézte az egyik legmélyebben belém fúródott rettegést és iszonyatot: csak ezt ne, érzékszerveim közül bármit vegyen el a sors, de a szemem világának és hallásomnak kegyelmezzenek. Aztán egyik reggel megvakultam….

Számtalanszor megingott már egészségi állapotom, de a nagyobb betegségek mindig elkerültek, köszönhetően talán a falusi utcák porának, melyek egész gyerekkoromban edzették immunrendszeremet. Csontom nem tört soha, az iskolás járványokból is csak a rózsahimlőt ízleltem meg, egyedül a manduláim vesztettem el még öt éves koromban. A hideg idő beköszöntével és egész cégünk egy emberként történő betegállományba vonulásával engem is elért az influenza, de nem aggódtam különösképpen, mert előzőleg a boltban ahol dolgoztam, (télen fűtés nélkül) a nagy mínuszokban is bármely megfázást és nyavalyát lábon hordtam ki, pár nap alatt felgyógyultam különösebb vesződés nélkül. Ez alkalommal viszont a rossz közérzet mellé egyre másra társultak olyan, eddig számomra nem a megfázással azonosított tünetek is, melyek már előrevetítettek valamit a későbbi állapotomból. A nem szűnő, kínzó fejfájás, állandó jellegű láz és étvágytalanság nem megszokott kellékei arra sarkaltak, hogy orvoshoz forduljak, aki vérvételre és mellkasröntgenre küldött. Egyik reggel felébredve arra lettem figyelmes, hogy a szoba homályban úszik. Ám a fürdőszobai készülődés közben, már túl a mosdáson a tükörbe nézve nem láttam az arcomat, igazság szerint szinte semmit sem láttam. Érthetetlenül forgattam fejem, dörzsöltem szemeim miközben a pánik legfelsőbb foka kezdett hatalmába keríteni szédülés és légszomj kíséretében. A belém kódolt józanság mentett meg ezúttal is – az élet elégszer próbált meg váratlan szerencsétlenségekkel a rá jellemző széles repertoárból válogatva és egy idő után már nem lepődünk meg és megtanuljuk azt is, hogy a jajveszékelés felesleges, előbbre jutunk, ha higgadtak maradunk és gondolkodunk.

Miért vakultunk meg, Nem tudom, egy nap talán megtudjuk az okát, Elmondjam mire gondolok, Mondd, Arra gondolok, hogy nem is vakultunk meg, hogy vakok vagyunk, Vakok, akik látnak, Vakok, akik látnak, és mégsem látnak. (José Saramago: Vakság)

Számtalanszor adtam már hálát a lakás lokációja kapcsán ahol élek, mert kivételesen közel van hozzá a Keleti Pályaudvar, a 4-es 6-os vonala vagy a troli megálló, nem beszélve a közértekről, hentesről és más hasznos helyekről, esetemben az alig tíz percre lévő Péterfy Sándor utcai kórház szürkés épülete is. A környék ismeretének hála, még ha bizonytalanul is, a fal mellett tapogatózva sikerült eljutnom a szemészetre, ahol azonnal kezelésbe is vettek, hétvége apropóján az ambulancián, ahol az ugyan kicsit flúgos, de messzemenően lelkiismeretes szemész doktornő alávetett minden vizsgálatnak, amelyekre csak lehetőséget adott a széleskörűen felszerelt szemészeti labor. Végső konklúziója szerint a kétoldali látásvesztés a kezdeti influenzából addigra már homloküreg gyulladássá súlyosbodott állapotom szövődménye és egyszersmind betetőzése. Azonnali intravénás szteroid adagolással, szemcseppekkel és szigorú, napi kórházlátogatással bocsátott el.

A következő napok tapasztalásai új felismeréseket eredményeztek, melyek megélése és az ezáltali megvilágosodás a betegség híján nem váltak volna egyértelművé. Az aprópénztől mindig is idegenkedtem, Magyarországon egyébként is, annyi van forgalomban az érmékből, hogy ha nem figyelek, mindig összegyűlik fél kilónyi a pénztárcámban és a zsebeimben. Látás híján már nem is próbálkoztam beváltani őket, a papír bankókat pedig a homályon keresztül is, igaz némi erőlködés után felismertem a színükről – mindez mellett, mivel kihalófélben van a becsület, nagy gondot fordítottam rá, hogy még véletlenül se érzetessem: tulajdonképpen vak vagyok. A lakás, az utca zajai ez idő alatt felerősödtek, tényleg van benne valami, hogy az emberi idegrendszer igyekszik kompenzálni az elvesztett érzékszerveket azáltal, hogy a megmaradók érzékenységét felerősíti. A számítógép használatról a Windows beépített nagyító funkciójának köszönhetően nem kellett teljesen lemondanom, bár egyrészt mulatságos, másrészt elkeserítő volt a kicsinek semmiképp sem mondható 23 colos kijelzőn közel 60 pontos betűnagysággal kisilabizálni a szöveget, de legalább lehetőséget adott rá, hogy tudassam ismerőseimmel és  családommal megváltozott egészségi állapotom, az állandó íráskényszeremet kielégítendő pedig futotta pár bagatellizáló (a magam megnyugtatására is) státuszüzenetre is.

Mindannyiunknak vannak gyönge pillanatai, még az a szerencse, hogy képesek vagyunk sírni, a sírás sokszor megváltásként hat ránk, van, amikor belehalnánk, ha nem sírhatnánk. (José Saramago: Vakság)

Ez is hatalmas reveláció, mikor az x mennyiségű ismerős közül a szemedbe döfött tűt páran „lájkolják”, és pont azoktól akiktől némi együttérzés, vagy érdeklődő üzenetet, biztató szavat várnál rendre elmaradnak. Ugyanakkor megdöbbentő és kellemesen jóleső érzés volt, hogy szinte napi szinten csörgött a telefon a vonal túloldalán munkatársaimmal és vezetőmmel biztosítva támogatásukról, jelezzek ha valamire szükségem van, a segítségnek számos formája van, csak szavamba kerül. Nagy pofonok, az élet mindig nagy pofonokkal és gyomorszájon rúgásokkal igyekszik rávezetni, kik azok akikre valóban lehet számítani a bajban, akikért tűzbe lehet tenni kezünk a látszat ellenére és kik azok, akik már túl messzire sodródtak.

A vállalt magány, a külföldi élet, az idegenben zajló létezés sosem zavart, kivéve ezt az időszakot, mikor magam kellett megküzdenem a mindennapokkal és tudtam nincs fájdalmat enyhítő anyai kéz homlokomon vagy meglátogató jó barát. Csak én vagyok, mint már annyiszor életem folyamán és farkasszemet kell néznem, akár vakon is az élettel, amit félig én választottam félig meg talán Isten, talán a sors rendelt el ki tudja még milyen célból.

A kórházi személyzettel később már szinte komáztunk, az egy hét alatt elégszer találkoztam portással, nővérrel, doktorral. Hosszas várakozások, sorban állás és ismétlődő vizsgálatok, tűszúrások és konzultációk követték egymást. Az alkoholista recepciós nővér már távolról elém rohant, azonnal orvost kerített – Bejártam Tónyát Baranyát magának doktorért, soron kívül fogadják! – érdeklődött az állapotom felől és távozáskor  mindig a lelkemre kötötte, hogy másnap ismét jöjjek. Habár állami ellátásról van szó, magam is elcsodálkoztam az egyik sürgősségi beavatkozás során tanúsított emberségükről, mikor is közvetlenül a szemembe kellett injekciózni a gyógyszert. A kétszer kettes nővérke mellém ülve a jobb kezemet szorongatta és paskolta, sőt mi több, édes hangon nyugtatott, míg a nyakigláb asszisztens jóddal és érzéstelenítővel kenegette a szemhéjam, majd a doktornő apró tűivel felfegyverkezve kezdett neki a beavatkozásnak. Általános elismerést és dicséretet kaptam a kitartásért és az önfegyelemért, amire csak vidáman annyit válaszoltam: állatorvos asszisztens a végzettségem, hozzászoktam tűhöz, cérnához és ismerem a gyógyítás legnagyobb kerékkötőjét: a páciens félelmét és ellenkezését.

A lepergő napok alatt sikerült valamennyire helyrerakniuk a látásomat, bár bevallom jobban idegesítenek a mára jóval kisebbre zsugorodott életlen foltok és az ideig óráig fenntartható fókusz, majd fejfájással záruló sóhajtózás. Az intravénás szerek által indukált gyors javulást felváltotta az individuális gyógyszeres-csepegtetős, kínzóan lassú lábadozás.

A vakság kiszolgáltatottá, elesetté tesz, főleg ha egyedül kell talpon maradnod, ám apró csodákkal is jár: megtapasztalod a hallás, tapintás, ízlelés és szaglás értékeinek mélységét, a minden nap veled lévő, már észrevétlen ingerek csatornáinak természetüknél fogva jelenlévő nagyszerűségét. Mindez mellett pedig a sötétség és homály jobb híján arra sarkall, hogy felidézz elfeledett emlékeket, a látás idején beléd ivódott képek kontrasztjainak százszorta élénkebb ikonosztázait és gyönyörködj a nappalokat is elnyelő éjszakák mágiájában.

0 hozzászólás

balaaz 2014.02.22. - 17:41

Jó írás lett, olyannyira szürreális és irodalom-érzetű, hogy nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy fikciós vagy nem. Esetleg részben? Meg, ha valós, akkor időben hova lőhető be? Ha valós, akkor jól mutatja, hogy te sem leszel már fiatalabb Árpád! Csak óvatosan a legénykedéssel!:)

Árpád 2014.02.24. - 19:30

Hehehe , majd vigyázok ! 🙂
Tavaly előtti sztori, hála az égnek azóta pár foltot a szememen leszámítva teljesen rendbe jöttem, de mindig mikor visszagondolok erre az időszakra, akkor kiráz a hideg… Megvakulni az egyik legnagyobb félelmem mind közül, és hát idővel tiszteletét tette, csak hogy meg ne feledkezzek róla.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: