Apám mondta régen: „ahány nyelv, annyi ember”, ösztönözve, hogy nyelveket tanuljak. Vajdaságban éltünk, magyarul beszéltünk. Létezett egy ilyen kisebbségi, kulturális dacolás felénk, hogy „hát tanuljon meg ő magyarul”. Borzasztó negatív hozzáállás, ami később inkább hátrányomra szolgált, mint előnyömre. Aztán falni kezdtem a nyelveket és rájöttem, sokszor a közös kommunikációs platform hiánya szüli a legtöbb félreértést, sőt félelmet és haragot is. Erről egészen megfeledkeztem. Aztán szembejött a valóság.
Volánbusz: Szabadka – Szeged
Év elején voltam szemtanúja és részese egy borzasztó szituációnak. Éppen indultam vissza Szerbiából Magyarországra. Szabadkán vártam a magyar Volán busz menetrendszerinti Szabadka – Szeged járatára. A buszra csak a peronon, a vezetőtől lehetett jegyet venni, és forintban kellett fizetni. A vezető maga is magyarországi volt.
Az utasok már sorba álltak az ajtó előtt, készítgették a pénztárcáikat és az személyigazolványaikat, útleveleiket. Dulakodásra lettünk figyelmesek. Egy huszonéves, kínai lányt próbált meg szabályosan lelökdösni a buszról az egyre haragosabb vezető. A lány angolul fújta a magáét, a férfi magyarul. A helyzet abszurd volt.
A kínai lány az útlevelét szorongatta és emelt hangon ecsetelte, hogy neki kínai útlevele van, egyetemista, a barátja küldte ide Belgrádból ingatlan vásárolni, de ő meggondolta magát és vissza akar menni. A volánbuszos ebből egy kukkot sem értett, csak hajtotta a magáét, hogy a busz Szegedre megy, nincs az útlevelében vízum, azonnal takarodjon le a buszról. Majd tettlegességre került sor és lelökdöste az addigra már hisztérikus állapotban lévő lányt. Szinte sírva kiáltozva kérdezte, hogy miért bánik így vele, miért ennyire agresszív? Ő megvette a jegyét a járatra, kínai állampolgár, legálisan tartózkodik az országban.
Mi volt a kínai lány és a magyar férfi nézeteltérésnek az oka?
Végül már az egyik utas odalépett és próbálta tört angolsággal elmagyarázni a lánynak, hogy a járat, nem Belgrádba megy, hanem Szegedre. Addigra már annyira összezavarodott, hogy csak a saját történetét hajtotta. Végül már én is odamentem és próbáltam megérteni, hogy mi történt, mivel az okokat és körülményeket senki nem firtatta.
A sztori a következő: a lány valóban váltott jegyet a pénztárnál, valóban volt neki egy belgrádi járatra érvényes menetjegye. A szabadkai buszállomás peronjai csak számozva vannak, nincs elektronikus kijelző rajtuk, a peronjelző táblák pedig nézőponttól függően kicsit el vannak csúszva. A lány járata, a szegedi mellettiről indult volna, de a jármű akkor még nem érkezett meg.
Megkezdődött egyfajta érvelési szélmalomharc vele: a busz szélvédőjén látható táblára mutatva magyaráztam, hogy ez bizony nem Belgrádba megy. Az értetlenkedés folytatódott, de akkor miért kérte el a vezető az útlevelét? És ekkor jöttem rá, hogy alapvetően azt sem tudja, hogy földrajzilag hol van. Magyaráztam neki, hogy a busz külföldre megy, át a magyar határon, egy másik országba. Láthatóan nem hitte el. Ekkor döbbentem rá, hogy a sértettsége és megtépázott becsülete, a kétségbeesése annyira nagy hatással van rá, hogy már senkiben nem bízik.
Azt sem értette, hogy a buszvezető miért nem szól hozzá angolul és miért goromba vele? Végül sikerült megnyugtatni annyira, hogy a menetjegyén lévő számokból kiderüljön, hogy rossz peronon áll. Riadt arccal, csorgó könnyekkel nézegette a telefonját, próbált valakit felhívni.
Végül szegedi járat utasaival már a helyünkön ültünk, mikor befutott az ő járata is, amire a jegye szólt és sikeresen fel is jutott rá.
Hol csúszott el a kínai diáklány és a magyar buszvezető interakciója?
Elősorban a nyelvtudáson, vagyis annak hiányán. Másodsorban pedig a meg nem értésből és a meg nem értettségből fakadó frusztráción.
A magyar buszvezető szempontja
Ő csak egy vezető, aki A-ból B-ve viszi az utasokat a menetrend szerinti járatán. A csavar annyi, hogy mivel országhatárt lép át, az ő felelőssége, hogy minden utast le tudjon jelenteni az átlépés alatt és hogy mindegyiknek legyen érvényes úti okmánya. Egyéb esetben az egész járatot félreállítják a határőrök és több órás vegzálásnak vetik alá. Ez nem jó a busztársaságnak sem, az utasoknak pláne, a határőröknek dettó. Jobbik esetben már a szerb határról visszafordítják, rosszabb esetben a magyar határról, ami megint csak eszméletlen procedúra. Tehát az ő nézőpontját már ismerjük. Az már a magyar Volánbusz számára egy szegénységi bizonyítvány, hogy olyan vezetőt küldenek erre a relációra, aki a magyaron kívül más nyelvet nem beszél.
A kínai lány szempontja
Egy idegen országban és kultúrában, egy kudarcba fulladt lakásvásárlásból szeretne hazatérni Belgrádba. Tudja, hogy a buszjáratok ritkák, naponta csupán 3-4 közlekedik, tehát borzasztó fontos, hogy még sötétedés előtt haza tudjon indulni. A jegyét megvette. Megtévesztette az alig tíz perc különbséggel induló szegedi járat és nem ellenőrizte a táblát a busz elején. Aztán pedig a vezető az útlevelét kérte, amit meg végképp nem értett és hiába kérdezte a másik csak hajtogatta a magáét, hogy „passzport-passzport”. Onnantól kedve pedig, hogy fizikai erővel távolították el a járatról, lökdösték le a lépcsőn az ámuló emberek szeme láttára, már nem volt megállás. Teljesen érthető az egyre nagyobb fokú zavaradottsága, ami eddigre már szégyenérzettel is párosult.
A nyelvi taposóaknák
A helyzetet fel lehetett volna oldani, ha a vezető a lány menetjegyét képes lett volna értelmezni. Még ha külföldön is vagyunk a peron szó akkor is értelmes, mellette a számmal kikövetkeztethető. Ám Szerbibában a hivatalos írásmód pár évtizede a cirill lett (mint az oroszoké), így a latin betűkhöz szokott szem is csak egy halom ákombákomot lát. A szabadkai buszállomás felelőssége ott van, hogy mivel a latinbetűk is hivatalos használatban vannak az országban, választhatták volna ezt az írásmódot a menetjegyek nyomtatásához és az állomás feliratozásához. Van az a helyzet, amikor a közérthetőség – főleg olyan helyzetekben, amikor nemzetközi utazók is használják a szolgáltatást – sokkal fontosabb, mint a nemzeti önérzet. Arról nem beszélve, hogy kétnyelvű feliratozás sem kellene, hogy ördögtől való legyen.
Konklúzió
Ha az utazóközönségben nincs olyan, aki több nyelvet beszél, vagy legalább egy világnyelvet, akkor ez a helyzet még kétségbeejtőbb lett volna.
Ezért is nevetséges, hogy amikor a magyar államot, miután kizárták az Erasmus programból, – ahol szegény egyetemisták külföldön eltöltött félévül alatt esetleg felszedhetnének magukra egy kis angol nyelvtudást – még fogja magát és eltörli a nyelvvizsga kötelezettséget is az egyetemeken.
Az már külön röhej, hogy a magyarok a nyelvi rokonságuk ágrólszakadtságában szinte teljesen izolálódnak Európától, ahol rokonnyelvekkel van minden ország körbe bástyázva. A következmények a jövőre nézve aggasztóak: nyelvileg (így kulturálisan is) bezárkózó, leszakadó, elbutuló generációkat képeznek. Olyanokat, akik a versenyszférában hátránnyal indulnak, ha csak nem egy Audi gyárba mennek el operátornak (nem bántásból).
Tulajdonképpen újratermeljük az ötvenes, átkosban felnőtt, csak magyarul beszélő, Volánbusz vezetőket, akik megértés helyett csak lelökdösni képesek a világnyelven őket megszólító utasokat a járataikról.