A hely, ahol… élünk?

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A Proletár utcán sétálok. Július van. Bár a beígért kánikula elmaradt, a hőmérők higanyszála, ha nem is túl szemérmetlenül, de felkúszott a harminckét fokig.
Igazság szerint nem tudom, mi vett rá a délutáni csatangolásra, de élvezem az elhatározás által kiváltott cselekedet minden percét. A zsémbes szipirtyók, akik ilyenkor már kidobják a kis sámlit a ház elé, ma, a vasárnapi ebéd utáni sziesztájukon figyelik a hétvégi sorozatok magával ragadó eseményeit.

Kiérve a főutcára elámulok a csenden, csak egy-két Yugo, meg Zastava húz el eszméletlen sebességgel, a délibábos, olvadásnak indult aszfalton. A madarak a fészkeikben „hűtik” testük melegével az utódokat, még mielőtt kaszinótojássá válnának. Egy-két részeget leszámítva eseménytelenül telik az idő. A falu fagylaltozójában csak a pincérlány ül unott, eltorzult arccal és finom hazai Drina füstjét eregeti. Mondanom sem kell, hogy a csajnak még távolról sincs semmi köze a vendéglátóiparhoz, de úgy látszik nincs jobb. Az olcsó kis kínai rádió dohos hangszórójából „narodnák” áradata zúdul az óvatlan járókelőkre. Kitérőt teszek lakóhelyem büszkeségéhez, az alig egy éves Öko-kúthoz. A kisebbség, aki nem az idén nyáron barnult le, ellopta már a mosogatótálszerű vízelvezetők rácsait. Biztos gardenpartyt tartanak és kellett a grillezendő ló combokhoz, amit a dögtemetőshopból vásároltak.

Nagy csalódásomra, a kút egy kis fáradt levegőn kívül semmi mást nem öklendez fel. Pedig szomjas vagyok. Tovább folytatom a vasárnap délutáni felderítő-hadjáratot. Megállok a csődbe ment Krivaja önkiszolgáló kirakata előtt és az általános iskola végzőseinek megfakult tablóit csodálom. A délre néző kirakattól és üvegének gyűjtőlencse mivoltától pár kép széle már szemtelenül fel is perdült. Legnagyobb csalódásomra csak pár pofát ismertem fel közülük. Hm, ilyen öreg lennék? Igaz múltkor az elemisták kis csoportjával találtam magam szemközt és azok visszavonhatatlanul is de csomó “jónapotot” és “csókolomot” zúdítottak rám. Lesújtott mondhatom. Talán csak a hosszú haj, meg a szakáll tette, nyugtatom magam, miközben átvágok a piactéren. Egy-két csonttá soványodott kóbor kutya majszolja mámortól ittasan a pénteki piac burekmaradékát, egy cseppet sem zavartatva magukat személyemtől.

Gondoltam egy nagyot és megindulok a „Park kocsmába”, egy hűsítő italra. Nos, eredendően a nevéből, az ivó közvetlen közelében van a park is. Az eszméletlen magasra nőtt platánokat pár éve vágták ki azon indokból, mert túl öregek voltak és a jónép attól tartott, hogy még kidőlni találnak. Persze ebből is haszna volt valakinek, annyira természetesen, mint amilyen a minden napi evésből vagy fürdésből ered. Mint azt a falum újság helyett inkább pletykákkal foglalkozó bulvárlapjából megtudtam ezt a „kis” környezetrombolást indokolatlanul engedélyezték, mert egy neve-nincs bírálóbizottság, úgy bizony, megállapította, hogy a fák 80%-a makk, akarom mondani platánegészséges volt. Na, most aztán meglincselnek valakit! Gondolhatná az ember, de mivel az értelmiségiek elzárkóztak a témától, a többi meg csak legyintett a dologra, mert éppen a privatizáció foglalkoztatja, a vita abbamaradt. Persze az aranyszívű és midig segítőkész önkormányzat vigaszul, és mint egy kiengesztelésül újratelepítette a helyet cuki kis facsemetékkel. De ahogy az lenni szokott, a kis fák, mint ratluk (közismertebb nevén lókum vagy rahat) a góracot (montenegrói nemzetiségű), úgy vonzották oda a vandálokat és másnapra, majdnem az összest kitörték. Tapsvihar és felháborodás, de egyébként semmi. Marad a toppon az infláció, meg a privatizáció, meg a többi -áció, és -izmus…

Megérkezve, a söntéshez lépve megboldogult apám egyik régi cimborája és egyben a hely tulajdonosa fogadott. Szélesen gesztikulálva a sarokban lévő asztalhoz vezetett, miközben kérdések záporát zúdította rám, amikre csak igennel és nemmel érkeztem válaszolni. Már-már vendéglátóm is helyet foglalt, amikor artikulálatlan hangok jöttek a cigi füstös terem másik végéből.

-Pista! A kutyafáját! Ez már a harmadik alkalom a héten! – ordította elvörösödött arccal a multifunkcionális csapos-kasszás pincér-tulajdonos a székéről lefordulni készülő, vizenyős tekintetű úriembernek, akinek Ursus márkajelzésű traktorja a kocsma előtt parkolt. Fehérkötényes barátom mialatt kidobta és biztosította a nem épp szalonképes, mindinkább alkoholképes vendégét, hogy tessen, csak gyalog hazamenni, én rágyújtottam egy cigarettára. Még párszor megillették egymás őseit és elküldték egymást a fenébe. Mindezek után a felháborodott tulaj bement a raktárba és felmosóronggyal és egy vödör habos vízzel nekilátott a törzsvendég hagyatékának eltakarításához.
Hát ez a hely, ahol élünk.

Ez is érdekes lehet