Petróleum lámpa / Arcaink a sötétben

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Zafírszem születésnapjáról baktatok hazafele. Kék villámok rajzolják ki lelkem falaira falum házainak sziluettjét. A hőséget szétkaszaboló vihar szusszanásnyi időre szünetet tartva gyűjt újra erőt. Mégsem szaporázom lépteim. Csak könnyedén suhanok a párolgó aszfalton a valami érthetetlen elhatározás hevében vásárolt japán papucsomban, amely ismét feltöri bal lábamat. Sosem a jobbat. Mindig a balt. Pedig ránézésre semmiben sem különböznek. Csak máshogy lépek velük. Úgy ahogy az író és a személy két különböző módon lép. Papíron és az életben.

Hazaérve hasít belém a felismerés, hogy nincs áram az utcánkban. A vihar feltételezhetően kárt tehetett valahol a vezetékekben. A csillagtalan ég mélysötétjében tapogatózom, míg végre belépek az ajtón. Izzadt vagyok. Zuhanyoznom kell mielőtt álomra hajtom a fejem. Fogom hát a kredencen lévő régi petróleumlámpát, mivel a gyertyákkal csak vesződni szoktam. Mindig a legváratlanabb pillanatban alszik ki a fényük. A lámpás funkcionalitását egyáltalán nem kisebbíti a tény, hogy eredetileg csak dísznek álmodták meg, hisz van kanóca és üzemanyagtartálya, melyet jó két éve töltöttem fel petróleummal.
A fürdőszoba remegő árnyai között vedlem le az alkalmi díszruhám, melyben még ott a cigi füstje, a kókuszos torta illata. Még az asztaltársaság beszélgetéseinek zörejét is hallani vélem, miközben a kosárba dobom. Mielőtt a zuhany alá lépnék, belenézek a fali tükörbe. Furcsa alakzatokat vetít szemem prizmájára a sárgásan imbolygó láng, betöltve a teret azzal az egyedi, égett szaggal. Hány arca is lehet egy embernek? És hány személyiség is lakozhat az arcok mögött? Megszámlálhatatlan, úgy hiszem. Most mégis csak két arc rezdüléseire látok rá, egy harmadik, eddig rejtett maszk mögül. Az egyikőjük, akivel a mindennapokban találkozol. A szociális énem. A másik pedig a rojtos gondolatokkal teletömött fejű, érzékelő énem. Az, aki csak ezen blog hasábjain, vagy a papír fehérségében éled föl. A lényeg: a kettő sohasem ugyanaz. Hiába parancsolta őket a biológia egy testbe, ugyanabba az anyagba. Merőben mások. És ostobaság számon kérni egyiken a másik gondolatait és tetteit.
Sokszor írok magamról harmadik személyben, ugyanakkor másokról is regélek úgy, mintha én éltem volna át a velük megtörténteket. Azt mondta valaki, hogy nagyon veszélyes másokra olyannyira ráhangolódni, hogy végezetül elveszítsd magad. A hétköznapi arc számára talán így van. De ez az állítás közel sem érvényes a tollforgatóra. Ő az aki átél, míg a másik az aki megél. Gondolatok, érzéseket, helyzeteket. Viszont mindeztől függetlenül, hogy az egyik merít a másikból, még nem ugyanazok. A két lábam a két énem. Az egyiket feltörik a hétköznapok, másik sértetlenül haladhat közöttük….

Aszerint, hogy melyik éled fel bennem, vagyok az, aki. És igen, van, hogy mindkettő jelen van a süket csend némaságában. Találkoznak és beszélgetnek. De ezt más soha nem hallhatja… Mert ilyenkor a félhomályban tükröződő új és ismeretlen maszkot látják…

Ez is érdekes lehet