Negyed évszázad / születésnap a tükörben

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Újabb év múlt el. Régebben mindig azon keseregtem, hogy hiába. Mármint, hogy egy újabb év múlt el és hiábavaló lenne még csak próbálkoznom is, hogy jópofát vágjak hozzá. Különös dolog az idő. Nem vagyunk jóban, ez tény. Kicsit olyan a kapcsolatunk, mint a medvének meg a lazacnak. Sosem tudni, melyik kopoltyúst tudom két manccsal megragadni, vagy, hogy melyik csúszik ki a karmaim közül és halad sebesen tovább a tiszta vizű folyóban.

Kuriózumnak számít, hogy talán életem eddigi legelégedettebb születésnapjának sugarai között pötyögök most itt értelmetlenségeket – na jó, ne számoljuk az inftantilis időszakot öt éves koromig, míg nem tudtam mi az hogy szülinap, egész tizennégy éves koromig, mikortól meg csak újabb állomásként tekintettem rá. Állomásként a halál felé. A kettő között meg kis hazugságok és kényszerült gratulációk csalták meg gyerek szemem. Ez valahogy mindenki személyes dolga. Bensőséges a pillanat, mikor a tükörbe nézünk és azt mondjuk: ennyi lettem, egy újabb év pergett le és itt vagyok, más vagyok,mint egy éve.
Azt hiszem a tavalyi szülinapi posztomban nyilatkoztam az ünnepnap természetéről elég szavatos módon ahhoz, hogy még jó ideig ne évüljön el az üzenet. Az üzenet onnan, a létezésen túlról:

„Az idő az, amely szeletekre vágja életünket, mint ahogy mi is szeletekre vágjuk saját szülinapi tortánkat. Az első negyed valahogy nagyon nehezen és lassan akar elfogyni, a következő már gyorsabban, aztán hirtelen már arra kapjuk fel a fejünk, hogy szinte semmi sem maradt, csak egy majzos tányér rajta pár morzsával. Már csak a mosogatás van hátra… De előtte még körbenézünk  és azon töprengünk, hogy vajon kiknek adtuk ezeket a szeleteket, kik azok a vendégek, akik életünk tortáját ették, és vajon, mi megkóstoltuk-e egyáltalán a saját tortánk… vagy csak a gyertyákat volt időnk elfújni, mielőtt sorba állt volna a vendégsereg a papírtányérokkal és műanyag villákkal. “

Sok olyan dátumot jegyez minden ember, melyek megfordították sorsát, életlének alakulását. A születésnap csak egy szumma. Tudod, hasonló, mint az év végi nagyleltár, amikor a kajahegyek árnyékában, kigombolt inggel dőlünk hátra és ha csak egy pillanatra is, de grafikont húzunk az elmúlt tizenkét hónap emlékekből szőtt vásznára. Jó év volt, vagy éppen rossz. Ez van most is. Huszonöt. Így nem tűnik soknak, hisz fiatal vagyok még, de mégis… Oly sokat megéltem, hogy szívesen elcserélném most a tudatlanságért. Huszonöt évente jó lenne új füzetet kezdeni – régen az iskolában is mindig ezt vártam. Mikor már csak az utolsó negyede maradt meg az irkának, amely addigra már szamárfüles, maszatos és szakadozott. Olyan semmilyen. Viszont micsoda kontraszt egy új! Margózzuk, új borítóvédőt húzunk rá, felírjuk a kis öntapadós vignettákra a nevünket és az osztályt. Igazságtalan az élet, hogy végig ugyanazt a pecsétes, ütött-kopott füzetet kell használnunk…
Persze születésnaponkét megengedik, hogy áthajtsunk egy üres oldat és új főcímet írjunk, kettős piros vonallal aláhúzva és a margóra felvésve: 2011-09-11.

“Still too young to fail, too scared to sail away
But one of these days Ill grow old
And Ill grow brave and Ill go
One of these days”

Ez is érdekes lehet