Minden létező oka

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A lélek rezdüléseinek felismerése minden ember egyedi képessége, mindenki a birtokában van az adománynak, amely az új, ismeretlen szubsztanciák és spirituális matériák megismerésére történő törekvést segítik és inspirálják. Ez a természetes tanulási és fejlődési folyamatunk. Fantáziánk meghatározó része ennek az evolúciónak. Aztán lassan felnőtté vállunk és ezen képesség egyre inkább háttérbe szorul, az érzékelés korának végét jelentve, a kísérletezést letaszítva a lélek trónjáról, helyébe ültetve a megszokást és a rutint. A minták végeláthatatlan ismétlését, az emlékek és tapasztalatok útján. De vannak akiknek túl sok jut ebből a képességből, vagy éppenséggel ugyanannyival rendelkezik, mint a többi, mégis egy fordulat arra készteti, hogy újraalkossa és élesítse a látását, újra felfedezve a világot.

Ők a kissé elcsépelt szóhasználattal élve: művészlelkületűek. Igen a művészet megragadásához nagyfokú érdeklődés, kezdeményezőkészség és a láthatatlan érzékelésének képessége szükséges… Régebben sámánok és médiumok csoportja alkotta a szellemi elitet, manapság ez az örökség az írókra ,festőkre, szobrászokra, fényképészekre stb. hagyományozódott.
A lényeg: a látás és a láttatás. A szellemi síkon érkező ingerek felfogása, feldolgozása, átalakítása és közreadása érthetőbb formában… amelyek néha pont ugyanolyan érthetetlen szimbólumrendszert közvetítenek, mint amilyen maga az alkotást ingerlő vízió. Hiszem, hogy mindennek oka és célja van, érzékelésünk nem azért engedi szemünk számára áttetszővé válni a valóságot, hogy kínozzon bennünket a világunk fogaskerekeinek látványával, ellenkezőleg, közelebb visz bennünket megértéséhez és az eddig ismeretlen magasságok és rezgések megéléséhez, egy másik tudati szinten.


Én a betűvetés művészetét űzöm, mert mindig akad mondanivalója az Árnynak, lényem azon részének amely bástyaként áll rendíthetetlen az lélek sötét katakombái fölé tornyosulva, mint irányjelző a réveteg gondolatok tengerében hánykolódó tudat hajóinak irányt mutatva. Egyszer azt hallottam, hogy a szavaknak erejük van. Minden kimondott szó hangrendje, jelentése, a puszta levegő energiával történő feltöltése, átlényegítése a hangszálak és a tudat segítségével. Régen varázsigéket mormoltak, később ezekből lettek az imák, a különböző szutrák, kántálások, vagy éppen a versek és így tovább. A levegőt természeti szinten megváltoztató erőt használva képes az emberi test és elme kataton állapotba jutni, meglátva más szférákat, megtapasztalva egy a jelenünk és életterünk acélpalástja mögött húzódó folyamot, amelyből merítve a boszorkány, sámán, szerzetes, művész kirántva egy darabot, képes áthozni azt a lelkével erre a létsíkra, persze ezért a saját lényéből egy apró molekulányit ott kell hagynia, az egyenlőség elvének érvényesítése végett, hisz ez az alkímia törvénye is.
Az írás az emberiség intelligenciájának egyik legrégebbi megtestesülése. A vágy, hogy csapdába ejthesse a jelent, a most mámoros pillanatát, hol nagyon precízen, hol pedig szimbolikusan. Minden kor a maga módján meséli el saját történetét, a történetek mögött pedig az azokat lejegyző emberek állnak. Ők a valóság és a lényeg kikristályosításának eszközei, mert övék a gondolatiság és a szellem transzmutációjának ereje. Az emberen, mint egyénen múlik innentől a döntés, hogy részletesen, vagy homályosan, valósághűen, vagy kiszínezve jegyzi le a pillanatot. Egyetlen dolgot viszont nem tehet meg, nem tagadhatja meg a saját tehetségét, nem vethet gátat az alkotás szándékának, mely a vérével egyenértékű fontossággal kering az ereiben, áthaladva agyán és szívén. A természetes indíttatásának elnyomása, megtagadása belülről rohasztja el, két lehetőséget hagyva csupán számára: halált vagy alázatos átadást az erőnek, mely őt kiemeli, megformálja, újraépíti és képessé teszi végzetének kiteljesítésére. Talán túlontúl ambiciózus, fontoskodó, áltudományos, naivan spiritiszta meglátása ez a késztetés, az ihlet mindenhatóságának, de azok akik valamilyen szinten érzékenyebbek, egyetérthetnek, hogy igenis jelent valamit, amikor a semmiből egyszer csak ott terem a hang, az egészen halk, erőtlen, a mindennapok statikus zörejéből, gondolataink zakatolásából kitüremkedő gyenge kis sejtés. A valóság megsejtése, a lelkek hangjainak nüansznyi manifesztálódása, amely mozgásra bírja a kezet és testet a papírhoz/vászonhoz/húrokhoz vonzza a homo sapienst.

-Minden létező oka – préselem ki száraz ajkaim között hitem ügyetlenül megfogalmazott lényegét. Feje a mellkasomon, szemeivel fürkészőn keresi arcom mimikáját és tekintetem csontos fókuszát.

-Néha furcsákat beszélsz, szokatlanul fogalmazol – mondja – túl bonyolult, túl szerteágazó.

-Pedig – nézek rá mosolyogva – számomra ez a lényeg, a megvilágosodásom eszköze, megtalálni minden létező okát, amely ott van mindenben, térben és időben, amely életet lehel az élettelenbe, amely tudatot ad a tudatlannak.

Az érthetetlen értelme, amely olyan megfoghatatlan mint maga az álom, melynek csak töredékeire emlékezünk, mégis miközben odabenn vagyunk, igyekszünk agyunk barázdáiba vésni a momentumot, holott tudjuk, sejtjük, hogy közeleg az eszmélet amely visszahoz az anyagi létbe, újra a sejtjeinkbe, csontunkba és húsunkba parancsol minket. Pedig néha még éberen is hallom az ébredés szívverését, egy másfajta eszmélés lehetőségét, de mindig csak a határig jutok.
Azt mondja, úgy tanítják a távoli keleten, hogy az ember bármikor képes lenne megvilágosodni – csettint egyet ujjaival – csak így, ilyen egyszerűen, de hogy ez megtörténjen, akarat szükséges és a lét elhagyása egy másfajta létezésbe történő áttérés. Olyan ez – morfondírozok magamban – mint, az áthaladás a Japánban oly népszerű sintó szentélyek kapui, a „torik” alatt, amely elválasztja az halandók világát a túlvilágtól. Gondolkodom: talán a félelem az ami nem hagyja, a félelem az ismeretlentől, amit mégis olyannyira vágyunk, hogy különböző anyagokkal tömjük tele magunk – képességet szerezni az átlépéshez és átéléshez. De mi van akkor ha ezt tiszta elmével is képesek vagyunk elérni?

Az írás számomra mindig is egyfajta meditáció volt, a túláradó negatív és pozitív energiák levezetése, amelyek rándulásai betűk, szavak, mondatok formájában égtek bele a papír jelenébe, amely maga is egyfajta átalakult anyag. Egykoron élő organizmus, fa volt, aztán átlényegült élettelen papírrá, majd az arra jeleket véső ember keze nyomán újra élővé válik, de ez már akkor egy másfajta élet, beletaszítva a gondolatokat az anyag síkjába, ezek szimbiózisából egy se nem élő, se nem holt dolgot létrehozva. Hisz még csak ott áll halott, viszont, mikor valaki kézbe veszi és felolvassa, újra életre kél… Ez az írás adománya, hatalommal bírni az elme, a papír és a tinta felett. A semmiből alkotni, mint egy magán Genesis, megszégyenítve ezzel a Teremtő művét, a Teremtmény is formálni vágyja az anyagot… Keresve minden létező okát… megpillantva Önmagát a Sztüx másik partján…

Ez is érdekes lehet