Egy hete ismét kivonultunk a civilizációból Sárkeszi egyik tanyájára az íjászokkal nyári edzőtáborunkba, hogy három napon keresztül gyakoroljunk reggeltől estig, kipróbálva a különböző lövésformákat és hogy megismerjük az elméleti, történelmi és lelkületi aspektusait is az általunk oly nagyra becsült tradicionális japán íjászatnak, a kjúdónak.
A tanya csomó állatnak ad otthont, a tulajdonosok buddhista szellemiségéből adódóan mégis az elhasznált, leharcolt lovak voltak túlsúlyban, melyeket gyakran a kényszervágótól mentettek meg, így képezve mára egy kb. húsz patásból álló kompániát. Egyik délután a lovakat gondozó asszony elővezette Tarkát, a harmincöt éves idős matrónát, akit leginkább az udvar zöld gyomjának lelegelése érdekelt, ránk emberekre ügyet sem vetett – látott már eleget a kétlábúakból.
A tanya gazdasszonya intett, vigye arrébb szegény párát, mindent beterít már a rothadás szaga, távolabb tisztítsa az állat nyakán éktelenkedő sebet – erre a teraszon állók is érezni véltek valami kellemetlent a levegőben, hát serényen bólogattak ők is. A gondozó aggodalmának adott hangot, hogy akárhogy is nézi, ez kétemberes feladat, valakinek tartania kellene az állat fejét, míg ő ellátja a lovat.
“állatorvosi technikus vagyok…”
Magam is meglepődtem a hirtelen elhatározáson és hogy már nyitottam is a szám:
– Majd én, majd én megyek és megtartom a Tarkát! – és már indultam is lefele a lépcsőn. Utánam szólt a gazdasszony meg a társaim is: csak akkor menjek, ha tényleg nem vagyok finnyás és bírja a gyomrom az ilyesmit! A lépcsőforduló aljáról kiáltottam vissza, hogy ne féltsenek, állatorvosi technikus vagyok…
A megállapítás, az önigazolás furcsa mód erőt adott, míg odaléptem az állathoz és szemrevételeztem a sebét. Érdekes, hogy laikus szemmel minden betegség borzasztó, minden elfertőződött, gennyes seb taszító, az erős szag meg mint valami túlvilági fuvallat bágyasztja az azt belélegzőt, ám, ha ismerjük az okokat, látjuk a kimenetelt és a szándék is erős bennünk ennek a hatalmas négylábú élőlénynek a megmentésére, a körülmények lenullázzák magukat.
Hátborzongató az állatoknak – főleg a lovaknak – az a tulajdonságuk, ahogy megértik: nem bántani akarod őket miközben a sebben turkálsz és fájdalom melyet okozol tűrendő. Tarka kantárját fogva végig csitítgattam, simogattam az orrnyergét, miközben konzultálunk a gondnokkal, hogy mi okozhatta a tályogot és hogy lám, már milyen szépen tisztul, túléli az állat, bár a géz darab, melyet az állatorvos tett bele tegnap túl mélyen lehet, így nem érhetjük el, hát majd másnap megint kihívják, vegye ki ő, ne mi bolygassuk. A beavatkozás végére leért a tanya a gazdasszonya is, legyőzve viszolygását hozott kockacukrot a állhatatos és szelíd Tarkának, aki kitörő lelkesedéssel fogadta a jutalmat.
Utórengések, meg némi tanulság
Később, mikor már lecsengett az edzőtábor és visszasüppedtem a hétköznapokba azon kaptam magam, hogy sűrűn gondolok vissza erre az epizódra, az emlék felülírta mindennapokat és azt sugallta: a beavatkozás, hogy elláttuk azt a lovat valódi, igazi tett volt, valami olyan ami számít, aminek van értelme, igazi következménye. Tarka megkönnyebbült, segítettek rajta, már nem fáj annyira a sebe, lassan gyógyul is és bizonyos, hogy túléli.
Milyen profán és mégis egyszerű igazság is ez. Ami igazán megrémít, hogy a valódi tett és aközött, amit hétköznapokban teszünk nagyon nagy a különbség; megkérdőjelezi munkánk, követhetetlen ideológiánk, cirkalmas tudományunk értelmét.
Azt tenni ami igazán számít… valóban tényleg azt tesszük életünk zömében, vagy csak mímeljük?