Lélek és tudat – Freud nyomában

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Az ember mióta csak képes önálló gondolatokra, keresi a válaszokat az olyan kérdésekre, mint az idő mibenléte, vagy az élet értelme. Ugyanilyen sokszor ötlik fel benne a talány, amelyet saját személyisége, saját lelke jelent. A lélek definíciója főként az egyházhoz és a különböző hitrendszerekhez kötődik. A lélek tudományos szempontból is érdekes, hisz valamilyen formában tényleg létező entitás, ez a megfoghatatlan részünktől vállunk emberré, ez a darab ismeretlen miazma, amely mindeni esetében egyedi, utánozhatatlan mintázatot hoz létre. A pszichológia a lelket a tudattal kapcsolja össze, amelyben az örökölt, faji, és szerzett emlékek és tapasztalatok kombinációja határozza meg az egyént. A tudat, avagy lélek fogalma persze leegyszerűsíthető ugyanúgy testi fokra, mint a szerelem. Így a lélek tulajdonképpen egyfajta, a bioneurális hálózatban, bioelektromos módon kialakuló, fejlődő és állandóan jelen levő, egyedi és nagy mértékben komplex energialenyomat, amelyre sem a változás sem az állandóság fogalma nem igaz és nagy mértékben kihatással vannak rá a szomatikus és neurális behatások.

A modern tudományos érában, avagy a tudomány reneszánszának idején, amikor új és ismeretlen területekre merészkedtek a kutatók, sor került a psziché megismerésére és definiálásra. Valamilyen szinten pont az egyik legjobban ismert dologgal találták szembe magukat: önmagukkal – ugyanekkor pont ezt nem voltak képesek elfogadható, mindenkire egyformán érvényes definícióba sűríteni. Sigmund Freud jutott talán a legtovább, a pszichodinamikus elméletével, amelyben a lelket több félképpen osztotta fel, részeinek funkciója és jelenlétük intenzitása szerint, illetve meghatározta a feltételezett járulékos érzelmi faktorokat és viselkedési mintákat.

A személyiség pszichoanalitikus elmélete

Ahogy azt már a pszichológus Sigmund Freud is megállapította: a személyiség valójában egy dinamikus kapcsolat az elme három komponense között, amelyek együttes erővel törekednek az egészséges pszichikai egység elérésére.

Amennyiben ezen mechanizmusok között egymásba ütköző interakciók jönnek létre, kialakulnak a különböző neurotikus és pszichotikus zavarok. A konfliktust leginkább úgy lehetne meghatározni, mint egy küzdelmet a „én“ (EGO) és az „ösztönös én“ (ID) között. A harmadik komponens pedig a „felettes én“ (SZUPER-EGO) aki a bírát testesíti meg.

Ösztönös én (ID):

Freud szerint az ID a „személyiségünk homályos, elérhetetlen része“. Ez a legősibb és legalapvetőbb összetevő, amely az egyedfejlődés során sem változott. Leginkább úgy tudnánk meghatározni, hogy az ID kaotikus és impulzív, az elemi örömszerzés elvét képviseli. Hajszolja magát az örömöt, miközben igyekszik elkerülni a fájdalmat. Az ID fő célja a szexuális indíttatás és az ösztönök kifejezésre juttatása. A morál, hit, vagy éppen a jó és rossz közötti különbség nem létezik a primitív ID számára. Összességében az ID többségében szexuális energia, amelyet az örömszerzés kényszere táplál, de ezen irányultsága legtöbb esetben „kifinomul“ vagy „elnyomódik“. Az ID energiájának erőforrásai a „testi folyamatok“.

Én (EGO):

Az EGO a személyiség végrehajtó szerve. Az EGO az ID-ből fejlődött ki a szorongás leküzdése céljából, melyet az ID impulzusainak elnyomása, vagyis inkább késleltetése idéz elő. Az egyensúlyozás a testi szükségletek és a lehetőségek között az EGO-nak nevezett komponens közvetítését igényli. Az EGO feladata, hogy egyensúlyban tartsa az ID igényeit és azt, hogy mi a legjobb és legéletképesebb reakció a valóságban. Az EGO deszexualizált energiája lehetővé teszi a nagyobb fokú irányítást és közvetítést az egyén számára. Az EGO a valóságelvűség egészséges fenntartására törekszik, úgy hogy halogatja az ID-től érkező impulzusok kielégítését, míg a létre nem jönnek a megfelelő körülmények. Az ego közvetít az id, a valóság és a szuperego követelményei között.

Felettes Én (SZUPER-EGO):

A SZUPER-EGO tulajdonképpen maga a tudatosságunk, amely az ítélkezést testesíti meg, a szülők és a társadalom morális alapjaira épülve. A fő célja, hogy biztosítsa a ID kielégülési vágyának korlátozását, úgy hogy átértékelje és felülbírálja az EGO döntését is. Az EGO és a SZUPER-EGO kapcsolatát úgy lehetne leginkább jellemezni, mint egy kisgyerek és egy szigorú apa kapcsolatát. A SZUPER-EGO, amely eldönti, hogy egy cselekedet jó-e vagy sem. A SZUPER-EGO a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, a szülői jutalmazások és büntetések révén alakul ki. A SZUPER-EGO normáinak a megsértése, a szülői szeretet elvesztését és az azzal járó szorongást idézi fel. Ez a szorongás tudattalan, de bűntudatként élhetjük át. Az ID egésze, valamint az EGO és a SZUPER-EGO nagyobb része a tudattalanba merül, az EGO és a SZUPER-EGO kis része pedig tudatos vagy tudatelőttes.

Együttműködés és koordináció

Az ID , EGO és a SZUPER-EGO együttműködik, hogy kiszolgálja a test igényeit és hogy irányítsa és normalizálja az egyént. Például: egy csecsemő sírni kezd ha éhes, mert ebben az életszakaszban ez a kommunikációs forma a legmegfelelőbb, hogy felhívja magára és igényeire a figyelmet. Egy felnőtt ezzel ellentétben nem sír, ha éhes, mert az EGO tapasztalatok útján megtanulta, hogy ugyanaz az „erőforrás“ már nem elérhető a számára, mivel a kifejlődött SZUPER-EGO felismeri, hogy a sírás szociális szempontból nem elfogadott módja az éhség kifejezésre juttatásának.

Eros, Libidó, Thanatos, Destrudo

1920-ig Freud Pszichológiai elmélete főként az örömszerzésre alapul (a késztetésre, hogy az egyén hogyan maximalizálja a saját örömérzetét). Az I. Világháború után viszont Freud elkezdte tanulmányozni a traumát. (itt főleg a katonáknak a háború alatt elszenvedett traumáira koncentrált).

Számos esetet tanulmányozva hipnózisnak vetette alá pácienseit (főként abból az indíttatásból, miszerint a személyek számára a trauma újbóli átélése hozzásegítheti őket a kiváltó hatások feldolgozásához, vagy magának a traumának a feloldásához, így a gyógyuláshoz.) Freud feltétezte az elemi halálvágy létezését is, az az az alapvető késztetést a halálra. Az elméletre alapozva minden élő organizmus késztetést érez rá, hogy visszatérjen a szervetlen, élettelen állapotába.

1920-ban publikált tanulmányában felveti az ösztöni késztetések és impulzusok elméletét. Az addig meghatározott késztetések mint az Eros (az szeretet impulzusa) és a Libidó (szexuális impulzus) mellé ezek negatív párjait is besorolja: Thanatos (a halál impulzusa – az Eros ellentéte) és a Destrudo (a pusztítás impulzusa – a Libidó ellentéte).

Úgy hitte, hogy a személyiségzavarban szenvedők esetében a betegséget ezen ösztöni késztetések egyensúlyának zavara idézi elő. Az öngyilkos hajlammal rendelkezőkben pl. a Thanatos és a Destrudo impulzusok kerekednek felül. Ezen egyenlőtlenségek bizonyosan traumát váltanak ki az egyénben.

Ez is érdekes lehet