Olyan munkakörnyezetben dolgozom, ahol kivétel nélkül mindenkinek mindenről van véleménye és egyeztetés alig zajlik le anélkül, hogy érveinkkel egymásnak ne feszülnénk. Régebben azt gondoltam, hogy ez azért van, mert zömében nőkkel dolgozom együtt, de mikor betévedt hozzánk a két új férfi kolléga rájöttem, hogy közel sincs szó nemspecifikusságról. Mindenki szerelemes a saját hangjába, de az téves következtetés, hogy a leghangosabb vagy a legagresszívebb nyeri majd a csatát az érvek vérmezején.
Megtanultam közöttük, hogy a defenzív (vagy passzív) politika nem segít, sőt könnyebb is kibillenteni a védekező vitapartnereket. Az offenzív (de nem agresszív) váltás viszont nem történhet izomból, mert az már bunkóság. Meg kell tanulni finom különbséget tenni az anyázás és az érvelés között. Kezdetben, mint az sejthető, nehezen ment. Olyan helyről jöttem és olyan kulturális mintázatokat hordozok a bőrömön, mely hangerőre támaszkodott a vitákban: mindegy milyen marhaságot mondasz, mondd hangosan és elhiszik!
Az utóbbi egy év arról is szólt, hogy megtanuljam irányítani a saját kommunikációmat és kikerüljem az érzelmi diszpozícióból eredő hirtelen kitöréseket, melyek nem vezettek sosem jóra. Még inkább nehéz volt a már fenn is említett „jobb hallgatni a béke érdekében” komfortzónát elhagyni.
Év elején zajlik nálunk az előző éves teljesítményértékelés, mikor leülünk a HR vezetővel és a közvetlen vezetővel, elővesszük a számítógép által kiköpött adatokat és végigmegyünk minden ponton. Ilyenkor egy csomó, elsőre kellemetlennek tűnő kérdés is felmerül: „miért gondolod hogy a hozzáállásod 8-as értékű”? Nem könnyű válaszolni, hisz folyamatosan azon ügyeskedünk, hogy „jó választ” adjunk, aztán mindig kiderül, hogy nincs is jó válasz. Álláspontok, szempontok és tényadatok vannak, melyekből mindenki megalkotja a saját képét, amit aztán reprezentálnia kell. Tavaly azt a tanácsot kaptam a vezetőmtől, hogy legyek magabiztosabb, mert az egy dolog, hogy én személy szerint a szerénység és a nagyképűség között mérem magam, de ez a szemléletmód nem nagyon vezet sehová.
Az év további szakaszaiban többször kerültem hasonló helyzetbe, mikor hallgathattam, vagy üvöltözhettem volna, attól függően, hogy milyen érzelmi viharok dúltak bennem az esetek kapcsán, attól függően, hogy én hibáztam, vagy mások követtek el körülöttem baklövést.
Nagy levegő és a tényezők legszéleskörűbb (amennyire egyénileg ere képesek vagyunk) figyelembe vétele által megalkotott belső kép létrehozásával beleállunk a saját véleményünkbe. Ennek helyes kommunikációját viszont asszertív módon javasolt véghezvinni, higgadtan.
Az asszertivitás lényege pont ez: nem hagyni el a saját álláspontod, nem engedni a többi szereplőnek, hogy elnyomjon. Mindezt vice versa, hisz tisztelni kell a másik felet is, ahogy az ő álláspontját is. Így lehet, hogy nem jutunk hamarabb döntésre, de végül agresszió mentes konszenzus születhet, nem pedig egyik fájdalmas kompromisszum.
Ám vigyázat! Az asszertivitás az a ló, aminek a túloldalára átesve könnyen bunkónak fogunk tűnni. Lesznek olyan élethelyzetek és olyan partnerek is ahol és akikkel egyszerűen nem fog működni. Továbbá a lényeges dolgokba érdemes asszertíven eljárni, míg a köznapokban komolyan megégethetjük magunkat, ha túl sokszor és mértéktelenül használjuk a módszert!
0 hozzászólás
Nem rég találkoztam én is az asszertivitással, mint olyannal (a youtube-on van egy egész jó három részes videó, ami pont erről az erőszakmentes kommunikációról szól és az előadást az a férfi tartja, aki kifejlesztette a módszert).
Először rádöbbentett, hogy mennyire primitíven vagy egyszerűen csak bénán kezelem magam is a konfliktushelyzeteket és ez egy olyan megoldást nyújt, ami nem megadásra kényszerít egy vita során, hanem úgy képviselhetem magamat, hogy közben nem bántok meg senkit sem.
Szóval nagyon megtetszett ez az új ám mégis kézenfekvő megoldás és igyekszem elsajátítani. Remélem ez a módszer minél szélesebb körben el fog terjedni, mert nagyon elkeserítő, hogy generációk nőnek fel úgy, hogy még hírből sem hallanak az asszertivitásról, nekem is felnőtt fejjel kell megtanulnom.
Ismerem én is a videó sorozatot és szerintem is rengeteget lehet belőle tanulni, hogy fejlesszük a kommunikációnkat. Gyakori probléma a társadalom minden szintjén, hogy nem igazán vagyunk képesek vázolni az álláspontunk anélkül, hogy érzelmileg bevonódnánk.
A közszereplőktől kezdve a politikusokig mindenki beleesik az agresszív kommunikáció csapdájába, valahogy ránk magyarokra ez hatványozottabban is jellemző, van még mit tanulni és fejlődni.