Milyen válogatós az emlékezés nagy távolságokból, nem? Az első alkalom mikor egyedül maradtam, mikor magamra hagytak mégis megragadt odabenn a lélek folyójának süppedős iszapjában. Nem is sejtettem, hogy az a semmivel sem összetéveszthető érzés sokszor visszaköszön majd még az életem folyamán, grimaszolva mint rosszul nevelt gyerekektől szokás látni. Alig kinőve a földből egyértelművé vált környezetem számára, nem átlagos kíváncsisággal van megáldva ez a fehér hajú – mert valóban a szőke nem volt jellemző rám, az én hajam szinte ősz volt gyerekként. A fehér ördög pedig nyughatatlanul nyüzsgött: mászott, rohant, kiabált, szemtelenkedett. Egész addig, míg öt éves kora körül ágynak nem döntötte a mandulagyulladás. Első ízben kellett átélnem, itt nem használ az ölelés, sem az vöröses színű, émelyítően édes szirup, amit megfázások alkalmával döntöttek belém. Itt idegnek, rossz szagú, maszkos emberek segítségét is igénybe kellett venni. Kórházba kerültem egy messzi városban. A távolság ugyanolyan áthidalhatatlan maradt képzetemben a mai napig is, de a rémület sosem bontott oly suta módon szárnyat, mint akkor.
Az ágyra ültettek a kórteremben én meg nem is igazán értettem miért vagyunk ott ahol, egész addig a pillanatig, mikor egy fekete, göndör hajú nővérke nem termett az ágy lábánál és kérte a szülőket: távozzonak. Én is megindultam, hisz mi sem természetesebb hogy a szüleimmel kívántam tartani – mi csak jöttünk, ide, valaminek, de már nem is érdekes, mert megyünk, indulunk haza. Az igazi riadalom csak akkor jött, mikor visszatettek az ágyra és elbúcsúztak. Szerbiában, a kórházakban általában szerb ajkú nővérek is vannak, mint ahogy azt az ország neve is jelzi, és az én nagybögyű ügyeletesem is ezen nyelvbéliek csoportját gazdagította. Az-az egy kukkot sem értettem belőle, amit egyre idegesebb hangján mondani próbált. Nálunk a faluban nem voltak szerbek, megszokott volt, hogy anyanyelvemen kérdez vagy válaszol mindenki, akit csak ismerek. Bábeli zűrzavar kerekedett, én magyarul zokogtam, ahogy az ágy lábához csúszva a rácsokat markoltam, míg a nővér akkor már igen idegesen szerbül nyugtatgatott azon a ráspós hangján, melyre sokáig emlékeztem. Valahogy a balkáni succubusok hangsémája mélyebbre hangolt, mint más nemzetek nőtagjaié, ehhez még társult a pattogós temperamentum, amitől igen félelmetessé vált kezdetben. A lámpagyújtásra már álomba sírtam magam, hisz itt hagytak és nem értem miért tették. A elhagyás mögött sorakozó kérdőjeleken túl feszengett bennem valami balsejtelem is, hisz mindenki aki körülöttem van beteg… én nem voltam beteg – bár nem érzetem úgy akkor -, végtére is nem értettem mi az hogy kórház. A kapaszkodó a szomszédos ágyról jött, egy idősebb lánytól. Magyar volt és mivel már nem tűrhette tüntetőleges bömbölésem megkért nyugodjak már meg és aludjak, jönnek majd a szüleim, nem hagytak itt. Később megkérdeztem a nevét. Csilla volt.
Ebben is szabálytalan gyerek lehettem, mert visszakérdeztem, a neve olyan valami, mint a csillag, mint az esthajnalcsillag az ég alján? Furcsa, ám ugyanakkor érdekes is az a kölyök. Aki előbb hall az esthajnalcsillagról, mint egy személynévről. Csillából persze nem sok maradt meg, arra hogy hogy is nézhetett ki már nem igen emlékszem, csak a sötét kórteremben felcsendülő hangja dereng néha, mintegy narrációja eme kisfilmnek a gyerekkor örvényeiből. Hogy hány napig is voltam ott, nem tudhattam. Nekem aki még a tegnapot és a holnapot is kevertem az idő relativitása aszerint nyújtotta, vagy éppen kurtította meg a perceket, hogy éppen akadt-e tennivalóm vagy sem.
Mikor már oldódott bennem valamicskét a tény, hogy úgy tűnik egy ideig maradni kényszerülök ezen a helyen, elindultam feltérképezni újdonsült birodalmamat. Sokszor a lifteknél leltek rám, ahogy a gombokat nyomogatom veszettül – ilyenkor gyorsan elkapták a kezem és lágyat legyintettek az ülepemre miközben visszazavartak folyosóról. A tettenérés mindig váratlan volt és pont legjobb játékaim közben rontottak rám az ügyeletesek. Nem kellett sok és közelebbi barátságba kerültem a nővérek hadával akik az emeletünkön ténykedtek. Kisautóimat rendre begurítottam a nővérszállás kanapéja alá és míg ők egy légycsapó nyelével igyekeztek kipiszkálni a négykerekűt, nekem volt időm szemügyre venni az enteriőrt. Hogy bűnlajstromom tovább tetézzem felpucolt főtt tojásokat csentem az ételhordó kocsikról, melyet ugyancsak nem vettek jó néven. A gyerek neveletlen, szemtelen, izgága, ugyanakkor furcsamód bátor is. Megkedvelték a fehér hajút aki mindig a legváratlanabb pillanatokban jelent meg itt vagy ott.
A műtét napja is eljött végül. Az árulás napja, amelyen megkaptam a bizalommal kapcsolatos leckéim közül az elsőt, melyet azóta sem feledtem. Zöld műtőlepellel takart asztalra tették a rémült nyulat. A műtőssegédek hál istennek magyarok voltak és igyekeztek oldani a hangulatot. Nem voltam hülye, hisz körben egy rakás tálca, meg eszközök végeláthatatlan sora jelezte: készül valami, arról nem is beszélve, hogy felettébb gyanús volt a tény – egy egész seregnyi ember látszólag az én kedvemért tüsténkedik itt. A nővér csokoládét ígért ha szépen leeresztem magam mellé a karjaim, míg ő bepólyál. Bármennyire is más voltam, mint a többi hozzám hasonló korú kis páciens, ennek az ajánlatnak én sem tudtam ellenállni. Lám, mégis van a gyerekek bizalmát óvó páncélajtó oly sokféle zárjához egy, a mindegyikbe illő tolvajkulcs. Csokoládé. Pillanatokkal később, mikor már nem tudtam mozdulni, rádöbbentem, kelepcébe csaltak. Ádáz módon felültettek, de a felismerés túl kései volt ahhoz, hogy védekezni tudjak az ellen ami rám következik. Egy műtőssapkához hasonlatos valamit nyomtak az arcomba, amely elmondhatatlanul büdös volt. Pár levegővétel után szertefolytak a fények és körvonalak. Elaltattak és megműtöttek.
A révedezés és a felépülés képei közül egy sem maradt, valószínűleg nem lehetett valami kellemes, ha memóriám nem rögzített semmit. A következő emlékkép már az, hogy búcsúzom mindenkitől, Csillától is és a göndör hajú boszorkánytól is akit végül azért csak sikerült megkedveltem, habár még akkor sem értettem mit gagyog. Friss felépülésemet hamburgerrel ünnepeltük – persze lelkesedésem gyorsan lelohadt a nagy darab zsömle láttán és a mustár akkor még ismeretlen, taszító íze nyomán.
Ami maradt, az az első alkalom emléke, mikor biztosan tudtam, nincsen velem akik minden bajtól megvédhetnének, hogy egyes-egyedül vagyok egy rajtam kívülálló okokból létrejövő helyzetben és kiszolgáltatott vagyok a felnőtteknek. Idegeneknek. A műtőasztal fanyar szaga és a megtévesztés, a becsapás megtanított kételkedőnek is lenni, ám tanított valami ennél sokkal fontosabbat, mely csak évek múltán tudatosult bennem. Megtanított hinni az emberekben. A bizalom túl sok, de a hit, hogy képesek a jóra és a kölcsönös bizalomra mindig megmutatja majd az irányt, ha valami oknál fogva elhánynám az életem útját nagyjából felvázoló térképet.
Hozzászólások lezárva.