A bugris: a bipoláris zavar meg én

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

A világ őrült és valami furcsa idült elmezavarban hánykolódunk benne mindannyian, kinek ez kinek az jut arról a végtelen svédasztalról, ahol a tébolyt szervírozza a sors. Családom férfitagjainak körében igen népszerű éteknek számított az alkoholizmus és a depresszió, melynek az előző két generációnál öngyilkosság lett a vége. Húszas éveim első felében magam is belenyaltam a bipoláris zavar csuprába, mely habár sokat elvitt belőlem, hagyott jó pár érdekes dolgot is cserébe. A mániás depresszió néven is ismert betegség a rapszodikus hangulatváltozásaival és a mániás szakaszok vízióival teljesen elfeledtették velem, hogy alkohol vagy drogok után nyúljak, sőt ama sötét időszak le is nullázta a toleranciámat minden tudatmódosítóval szemben; egy kezemen meg tudom számolni a máig elszívott füves cigik számát, az ital által okozott bódulat és tompaság régóta taszít, még ha az íze épp kedvemre való is.

Persona

Világéleteben rajongtam a sötétségért, azért a belső, a lélek hideg, verejtéktől sikamlós falára tapadó, áthatolhatatlan sötétségért, amit gyerekkoromban a rémfilmek (egyik vadhajtása az animék iránti rajongásom lett) biztosítottak számomra, míg később az irodalom, végül maga a való élet és saját állapotom. Miután 14 éves koromban apám kioltotta a saját életét, még akkor sem jelentkezett a kór, inkább a tragédia utáni megpróbáltatások hozták magukkal a virágzását. Nehéz volt felfogni, hogy egyik napról a másikra fel kell nőni, de idővel megszokja az ember ezt is, mint minden mást is.  A megélhetési gondokon túl a középiskolás korszak vége is vészesen közeledett és akkor már tudtam: egyetemre nem mehetek, megfizethetetlen.

Árnyékidő

A belső lelki szerkezetem húszéves koromra megváltozott, már más aspektusból kezdte vizsgálgatni ama sötétséget, kereste a választ a halálra, a félelemre és az emberi lélekkel és tudattal kapcsolatos ezernyi más kérdésre. Valamilyen sajátos filozófiát igyekeztem találni, idomítani akkori ismereteimet, hogy elfogadhatóvá váljon a vélt vagy éppen valós nyomorom. A hit vagy a vallás iránti vonzalmat addigra már kilúgozta belőlem a saját sorsom, így semmilyen istenre sem tartottam igényt. Az alattomosan megváltozó agyi funkciók pedig íriszembe vájták az eltávolíthatatlan kaleidoszkópot, melynek képei hol az elmét is kiégető módon fényesek, hol a gravitációt megsokszorozóan sötétek voltak, a két véglet között pedig bármilyen árnyalat kikeverhetővé vált, bár mindig sajnáltam, hogy efelett csak minimális kontrollal rendelkezem.

A Vörös Malomban

 

Az őrület ideje hozzávetőleg négy évig tartott. A magas intenzitású, mániás időszakokban egy túlfűtött Jézusnak képzeltem magamat és az egész univerzum megváltásához elegendő energiám volt, csak pár órát aludtam és sokat olvastam (egy könyv per éjszaka), írtam, filmeztem. Minél intenzívebben zajlott a csúcsok bejárása, annál mélyebbek voltak a szakadékok, gyakran hetekig képes voltam a napi 12 óra alvásra anélkül, hogy kipihentnek éreztem volna magam. Innentől kezdve csak nagyon ritkán emlékeztem az álmaimra, inkább eszméletlenség vagy kómaszerű ernyedtség jellemezte az éjszakákat. A váltás közötti időszakok először elhúzódtak és több hét is eltelt közöttük, sőt voltak tünetmentes időszakok is, ám egyre kevesebb idő telt el az átállások között, aztán mikor már napjában többször is változott a tudatállapotom orvoshoz mentem, aki jobb híján dilibogyókkal látott el.

Kémcsőerdő

Aki már állt gyógyszeres kezelés alatt valamilyen elmebajjal ismeri a rendszert és hogy elsősorban az „élhető élet” megteremtésére törekszenek a gyógyítás helyett. Az antidepresszáns hatására élőhalottá váltam, valódi érzelmeim nem maradtak, csak egy nyomott, egykedvű valamit éreztem (ha ugyan tényleg éreztem bármit is). Pár hónap után már nem tudtam, hogy mi az ami jobban elkeserít: hogy itt ez a betegség, mely a végletekig intenzív érzelmeket produkál (ami könnyen vezethet önmagam és a valósággal való kapcsolatom elvesztéséhez), vagy hogy a megoldás egy örökös, racionális szürkeség melyben csak lebegek majd, nem is létezve igazán.

Száraz-villám

 

Egyik tiszta pillanatomban, miközben a végtelen sorban várakoztam az államilag támogatott a tablettáimért, felháborodtam. “Hát milyen élet az ilyen, ahol egy doboz gyógyszerért négy órát kell végigülnöm egy hideg váróban egy rakás tüdőbajos öregasszonyt hallgatva, miközben azon totóznak, hogy ki hal meg a legközelebb?” A kartonom odadobtam a nővéreknek és kisétáltam, azok meg elképedve néztek egymásra, hogy akkor most nem is veszi ki a páciens az gyógyszereit, nem kell neki, vagy még rosszabb elege lett és megy a vonatsínekhez – falumban fesztelenül másznak bele az emberek egymás magánéletébe, mintha legalábbis joguk lenne hozzá. A magam mögött betett ajtót többé nem nyitottam ki e betegséggel kapcsolatosan, de ugyanúgy vágtam be a stressz általi allergiás periódusom dicső lezárásaként évekkel később.

Pánikszoba

A depresszióban vagy bármely más elmebetegségben az a legrémisztőbb, hogy maga a szenvedő alany tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi történik vele, ismeri betegségét és a legszörnyűbb rájönni: neki kell akarnia meggyógyulni, mert másokat nem érint a problémája. Ez nem olyan, mint egy globális felmelegedés, hanem mint azok a katasztrófák melyeket „elszigetelt esetként” neveznek az esti híradóban – igazából nem érdekelnek senkit és nem értik mire fel a nagy felhajtás. A saját pánikszobánk ajtaját senki más nem feszítheti fel. Lehet vagdalózni a biokémiával és a hormonokkal is, meg lehet védekezni vele hogy ha már a páciens nem tehet saját állapotáról, akkor annak változásáért meg pláne nem tehet semmit, de mind tudjuk, ez nem kizárólagos. Elismerem sok dolognak kell klappolni ahhoz, hogy megindulhassunk a kijárat felé, de a saját szándék nélkül biztos nem fog menni.

Hullámtan

A betegség – úgy hiszem – egy lelki és szellemi megküzdési folyamat, egy transzperszonális válság melyet az elme az ismert minták alkalmazásával nem tud megoldani, viszont a megoldástól a saját létezése és az önigazolása függ, ez pedig elég nyomós érv amellett, hogy a tudat beszűküljön és a jelenre (mint aktuális beavatkozási időpont) és a nosztalgikus múlt esetleg tragikus eseményeire (hasonló válságok megoldási mintáit keresve) szűkíti le az idősávokat. A jövő kiesik, mert a válság a mérete okán nem nyomható le a tudatalattiba, hisz sokkal kisebb benyomások is tudnak nagy cirkuszt csinálni odalenn, hát még ha egész kontinenset akarnánk eltemetni az óceánba! Az akut esetekben a tudat egy végtelen ciklusba kerül és külső segítség nélkül – pl. pszichológus vagy csoportterápia – a gyógyszerekkel elnyomva nem oldódik meg. Én magam szerencsés voltam, mert így vagy úgy, de elmém legyűrte a problémát és újrakeretezte a jövőt, sőt elnézően bánik a hosszú távú céljaimmal is.

Ikarosz

A bipoláris zavar szélsőségei mára eltűntek, az érdekes nézőpontok viszont megmaradtak, így támogatva a kreatív alkotás folyamatát napról napra. Végtére is azzal nyugtatom magam: sosem voltam teljesen normális, átlagosnak korántsem vagyok nevezhető és ennek őszintén örülök is. Ami történt mögöttem van, tanulság: a tudatom egy jót és rosszat egyformán felfogó antenna, érzékeny műszer, túlerőltetni vétek és végzetes lehet, mégis ez az egy olyan eszközöm van mely által igazán én lehetek én. A bipoláris lét így vagy úgy mindannyiunk része marad, a kérdés mindig az: mihez kezdünk vele.

0 hozzászólás

Eszter 2014.08.07. - 21:13

Bátor poszt, de nagyon jó volt olvasni.

Szabó Árpád 2014.08.07. - 22:41

Köszönöm! Vannak dolgok, amiket csak bátran tehetünk meg, az íráson belül az őszinte történeteink, vallomásaink ilyenek. Merni kell beszélni róluk…

Mariann 2015.11.22. - 20:01

Igen,ez valóban lelki-szellemi megküzdés egyszerre,és nagyon fontos,hogy beszéljünk mindig az adott állapotunkról valakinek,nagyon fontos a társaság,más emberek jelenléte. Ha valaki ezzel a betegséggel mégis képes önmaga megbirkózni az végtelen erőre, kitartásra,és gyógyulni akarásra vall. Nálam kb 1 éve kezdődött, 7 hónapja estem elviselhetetlen fázisba,a legrosszabb a múlton való végtelen, részletes agyalás,ami szorongást idéz elő bennem,és fájdalmat. A negatív emlékképek és érzelmek kezelése a legnehezebb, mintha képtelen lennék felejteni, vagy megbocsátani magamnak a hibáimat és ehhez jön a mély önmarcangolás.
Ez egy kegyetlen “betegség”, fogalmam sem volt nekem egyszer ilyenem lesz, de most már el kell fogadnom.

Árpád 2015.11.28. - 22:28

Kedves Mariann, együtt érzek veled és nagyon sok erőt és kitartást kívánok neked, ez nem könnyű periódus és sokszor szembe kell nézni majd a démonaiddal: tudjuk ez nagyon fájdalmas.
Mindenképp tanácsolok valamilyen csoport vagy egyéni terápiát,mert egyedül nagyon nehéz megküzdeni vele és nagyon jó, ha találkozhatsz sorstársakkal, segítenek jobban megérteni az állapotot, sőt talán meg is könnyíthetik…

rien 2015.11.28. - 12:42

“az „élhető élet” megteremtésére törekszenek a gyógyítás helyett”
Hála Égnek nem a saját bőrömön tapasztaltam, de meggyőződésem, hogy a lelket/pszichét nem lehet kemikáliákkal gyógyítani.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: