Autodidakta

Mielőtt nekiültem volna megírni a posztot az autodidakta jelenségről magam is végigpásztáztam az interneten fellelhető tartalmat az öntanítás jelenségével kapcsolatban. Az érdekelt elsősorban, hogy mennyire gyakran fordul elő és hogy milyen okokra vezethető vissza, hogy valaki nem az iskolapadba ülve szerez tudást, hanem könyvekből, online videókból stb. Számomra az teljesen természetesnek hat, hogy ha egy adott feladatot nem tudok elvégezni egy bizonyos ismeret, vagy kompetencia hiányában, akkor utánanézek, hogy hogy kell, pl. egy bonyolult excel függvény alkalmazása esetén, vagy wordpress SQL szkript futtatásával kapcsolatban és soha nem értettem, hogy ez metódus másoknak miért nem evidens – mármint Google it, PLS!

A konvencionális tanulási formák a megfélemlítésen alapulnak

Az első, ám legérdekesebb kijelentés, a téma kapcsán: az iskolarendszerek az átlagtól eltérő tanulási képességekkel rendelkező egyén számára – de igaz lehet ez a többiekre is – frusztráló hatással vannak. A tanulmányaid során végig rettegsz: lemaradok, nem ütöm meg a szintet, nem tudom időben bemagolni a képtelen mennyiségű információt. És itt a gond, hisz magolásról van szó, annak érdekében, hogy a felszínen maradhass, hogy a diákhiteled ne ússzon el, vagy nehogy évet kelljen ismételned. A megértésre vagy a beépítésre nem marad időd. Hányszor hallottunk olyat, hogy “imádtam a fizikát, de mióta egyetemre járok, meggyűlöltem”.

Nagy bevásárlás: kiváló tudás társadalmi pozíciók szakboltja

Megint mások azt állítják, hogy a különböző felsőoktatási intézmények valójában nagy ruha boltok, ahol a pénztárcádnak megfelelően tudsz felöltözködni. Akinél élére áll a zseton, az mehet az emeletre a világmárkák közé, sőt még egy karóra vagy fülbevaló is belefér, míg megint mások legfeljebb a bejárat melletti turkálósig jutnak. A diploma jelenti az értéket, a diplomát pedig nem adják ingyen – a tudás pénzbe kerül. Micsoda paradoxon, nem igaz? Ha már bűnbe estünk az alma okán, akkor ingyen is kihozhatnánk belőle a legjobbat, nem?

Még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki olyan tudatlan lett volna, hogy semmit nem tudtam volna tőle tanulni. (Galileo Galilei)

Jómagam mindig vágytam a felsőoktatásba, de soha nem adatott meg a lehetőség és ez roppantmód bántott. Később rájöttem, hogy a személyiségemhez nagyon nem illő oktatási módszerek és tematika okán már az első szemeszterben elvéreztem volna, hisz csak egy bizonyos mértékig alakítható egy órarend és vannak kötelező, ki nem kerülhető tárgyak. És a kör itt be is zárul: ami nem érdekel vagy nem látom a hasznát, azzal nem vagyok hajlandó foglalkozni, sőt.

Dobozba veled!

Sokan vallják azt is (egyetemeket és főiskolákat megjárt emberek), hogy a közoktatás bizonyos szempontból lecsiszolja a kreativitást és nagyon sematikussá teszi a gondolkodást, ami egy-két foglalkozás kivételével a többinél hátrányt jelent, hisz pont a kreativitás teszi lehetővé, hogy a rendelkezésre álló tudást és az ismert módszereket egyéni módon, kombinálva alkalmazzuk egy adott problémára. A nyelvtanulásra különösen igaz ez – mi szerbet is tanultunk az általánosban, nyolc éven keresztül. Ballagáskor kb. annyit értettem, hogy “hogy hívnak” és talán válaszolni is tudtam rá, de semmi egyebet. Hogy irigykedtünk a városi cserediákra, akit nyelvtanárnőnk piedesztálra emelt, hogy na lám, a kis Anikó milyen jól beszél ötödikes kora ellenére szerbül! Azt senki nem mondta, hogy ez nem a városi nyelvoktatásnak, mindinkább a utcában lakó szerb ajkú barátnőknek és pajtásoknak köszönhető.

Saját “autodidaktizmusom” története

Amit először önmagamat tanítva – vagy inkább próbálkozva? – sikerült elsajátítanom, az a számítógép használat volt. A technikához velem született tehetségem van, affinitás minden iránt, ami gombbal rendelkezik – olvasni sem tudtam még, mikor 4-5 évesen már a videomagnót kezeltem. Később az élet úgy hozta, hogy anyagi helyzetünk meredeken ívelni kezdett, és mivel nem vagyok egy Rockefeller így mindannyian sejthetjük, hogy milyen irányba. Soha nem engedettünk meg volna magunknak egy számítógépet, még egy használtat sem, aztán egy napon a pártfogóm nem sokkal később tragikus hirtelenséggel elhunyt fia utolsó látogatása alkalmával hozott nekem egy használt alkatrészekből összerakott PC-t.

A kor igényeitől jelentősen elmaradó gépen nem működött a hangkártya, a teljesítménye okán pedig a népszerű játékokról is le kellett mondanom, ám volt rajta egy korai Office verzió meg más, gyerek számára haszontalan program, így jobb híján azokat kezdtem el nézegetni. Pár hónappal később érkezett jótevőm halálhíre, megfosztva a lehetőségtől, hogy köszönetet mondhassak neki. A sírjánál megfogadtam – érdekes, hogy életem meghatározó pontjait koporsóknál és ravatalokon tett fogadalmak pókhálója fogja össze -, hogy ha meghálálni nem is tudom a lehetőséget, de kihozom a legtöbbet belőle.

Így kezdtem informatikával foglalkozni és saját magam tanítottam, súgó fájlokat olvasgattam és észre sem véve a fejlődést; a középiskola végére hozzáértővé váltam. Annyi bizonyos volt, hogy az állatorvosi asszisztensi végzettséggel nehéz lesz munkát találni, viszont a számítógépes jártasságom okán mégiscsak sikerült. Ekkor értettem meg, hogy van értelme az autodidakta létnek, hogy ha valamit tudni akarok, annyi a dolgom, hogy forrásanyag után nézek és magamévá teszem a tudást. Így tanultam meg egy csomó más szoftver kezelését is, sőt irigységtől felbőszülve a tízujjas vakon gépelést is  – ami jelenleg is kenyeremet adó meló egyik fontos követelménye volt.

Az autodidakta életmód keretet ad

A hétvégéktől előre rettegek, mert olyan haszontalan dolgokkal is foglalkoznom kell, mint a mosogatás, takarítás, rendrakás – a sok elpocsékolt idő alatt éppen adatbázist is építhetnék vagy olvashatnék a japán gazdaság felvirágzásáról a második világháború óta, megnézhetnék egy filmet angolul, felirat nélkül stb. Be kellett látnom, hogy alapvető háztartási tevékenységek alól úgyse húzhatom ki magam, szóval ezek lettek a “zen megállók”, mikor francia sanzonokra vagy angliai kortárs dub stepre súrolom a tányért a mosogató felett kikapcsolódásként, hogy aztán rohanhassak vissza mondjuk blogokat olvasni.

Csak eszednek és lelkednek olvasás útján nyert kincse jelenti az igazi gazdagságot, mert ez nem vész el és nem hagy el soha. (Leonardo da Vinci)

Igen, a tanulás, az állandó tudáshalmozás és kíváncsiság egy idő után szenvedéllyé, életmóddá is válhat. A Wikipédiát manapság félek megnyitni, mert pl. egy biológiai fogalom definíciójától egész gyorsan átkattintgatok Borneó államformájáig és GDP adatiig.

De vigyázat! Gyakran az emberi kapcsolataink is áldozatul esnek az introvertált tanulási folyamatoknak, szóval ezt is, mint minden mást: csak mértékkel.