Árulóink és árulásaink / Kölcsön, amiért emberi kapcsolat a törlesztőrészlet….

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Bárkinek az életében eljöhet a fordulat, mikor kétségbe esik és ilyenkor általában nem igazán figyeli kinek lép a tyúkszemére, csupán a felmerülő, megoldhatatlannak hitt probléma megoldására fókuszál. Az is változó, hogy a megoldás milyen formában bontakozik ki, abban viszont minden emberi válság közös: a megoldásért kockázatot kell vállalni. Nem voltam én soha haragtartó, bár érzelmeim régebben szenvedélyes dühkitörésekben és néma hallgatásban is egyaránt megnyilvánultak, igazi emberi drámák során visszafogtam magam. Sok csalódás ért fiatal diákéveim alatt, viszont addig főként bizonyos eszmék hiábavalósága tudott csak csorbítani ama hozzáálláson: alapvetően jó hely a világ és az emberek mellettem mind ugyancsak nagyra értékelik az igazmondást, mint jómagam. A múlt sebeinek befáslizására tett kísérlet volt csupán az önáltatás, mikor is egy diákkori ismerős képében el nem jött a pofára esés. 

A középiskolás évek alatt igen jóban voltunk a városi lánnyal, hasonló érdeklődési körünk, az irodalom iránti elkötelezettségünk és nem utolsó sorban hasonlóan alul intonált családi és pénzügyi helyzetünk hozott össze minket. Magyarul: csórók voltunk és ha ez nem lenne elég, mindkettőnk magánéletében dúltak azok a viharok, melyek alapjaiban képesek gátolni egy többre vágyó fiatal érzelmi fejlődését illetve kiteljesedését. Miután lezárult a közös életszakasz, melynek kereteit a közeli város középiskolája jelentette, visszavonultunk saját térfelünkre. Ő Szabadkára, én Kishegyesre. A távolság ellenére tartottuk a kapcsolatot és az év bizonyos szakaiban, főként nyáron rendszeres látogatásokat tettünk egymásnál. Aztán ez a jó szokásunk is kikopni látszott, mindketten dolgozni kezdtünk, saját társaságaink lettek. A megmaradó rokonszenv és a közös emlékek viszont mindig jóleső bizonyossággal töltöttek el és naiv szikráját hordozták az egykori bizalmunk tüzének.

Évekkel később, egy esős éjszakán megcsörrent a telefonom. Az ismeretlen számokról történő hívásokat egyébként sem kedveltem, de addigra oly sok képzésen és egyéb, a munkámból kifolyólagos ceremónián és értekezleten töltöttem ki jelenléti íveket, többek között a telefonos elérhetőségeimet is megadva, hogy végezetül kivédhetetlenek lettek az ilyen jellegű megkeresések, arról nem is beszélve, hogy véletlen mellétárcsázásról is szó lehetett. Végül csak az utóbbira tudtam gondolni, elvégre is este tíz körül járt az idő. A telefonban a fentebb említett régi ismerős hangja csendült fel. A szokásos tiszteletkörök után, melyek szerves részét képezik az olyan egyéneknek, akik már régen nem hallották egymást belekezdett hívásának valódi okába. Izgatottá váltam magam is, mikor közölte: nagyon nagy bajban van és azonnal pénzre van szüksége. A „nagyon nagy baj“ és a „pénz“ szó hallatán végigfutott rajtam a borzongás, hisz jól ismertem akkor már a kettő közötti kapcsolatot, sokszor éltem meg magam is hasonló helyzetet, pl. mikor mínusz tízben a hideg kályha mellett dideregtem, mert nem volt pénz tüzelőre, vagy három napja korgó gyomorral igyekeztem a nem létező étel képét elhessegetni. A magunk fajtánál akár egyenlőségjelet is lehetett volna tenni a kettő közé: „pénz“ meg „baj“. Aggodalmam csak növelte, hogy valóban nagy vész lehet közelgőben, ha már engem is felkeresett segítségért. Készséggel álltam szolgálatára és közöltem, hogy persze , éppenséggel tudok nélkülözni egy kisebb összeget – a nélkülözés felénk egyébként is gyakori vendég volt akkoriban, de egy jó barát kisegítésének eszmei értéke mellett eltörpült bármi bankókban kifejezhető mennyiség. A pénz eljuttatásának lehetőségéről monologizáltam, mikor rávágta: fél órán belül érkezik kocsival. A hirtelenség éppenséggel meglepett, ugyanakkor bizonyossá tette az ügy sürgősségét. Valóban meg is érkezett én pedig esernyőben és köntösben vártam a kapunkban, zsebemben a felajánlott összeggel. A gyanú halovány árnyékot vetett a párás levegőben, mikor az autóból, viszonylag vidám arccal, kosztümben szált ki a rég nem látott ismerős. Az ernyő alá vontam magam elé és miközben átnyújtottam az adományt kértem mondja el mi történt, mi a baj? Hárított, határozottan kanyarította a nem is létező indoklás ívét és csak azt hajtogatta: nem mondhatja el. Nem szokásom a faggatás sem a kínvallatás, ugyanakkor bizonyos elvárásokat is megfogalmaztam azok iránt akiket a bizalmamba fogadok. Az öt perces, színi előadásnak is beillő jelenet, mely minden ízében kicsavart volt – én kócosan, szakadt fürdőköpenyben, ő kisminkelve kosztümben, mindketten a törött bordájú esernyőm alatt – végezetül azzal zárult: egészségügyi természetű a baj. Addigi életem során azt is megtanultam, a segítségnek nem kizárólagos formája a pénzügyi támogatás, egy jó szó, vagy egy cselekedet, a bajban az elesett melletti kiállás is felér egy bőröndnyi színes papírral, sőt eszmei értéke jóval meg is haladja azét. Már-már kiszaladt a számon: terhes vagy? Nevetett, majd ismét komolyra fogta: nem, nem vele van gond. Akkor? Csak nézett rám… Nem is vettem észre, hogy tulajdonképpen én magam indokoltam meg, adtam a szájába a várt válaszokat. Csak nem az unkaöcséd? Kiváló, magas szerva volt, melyet abban a pillanatban le is ütött. De! És innen tulajdonképpen már nem volt miről beszélni, hisz ekkor már személyemmel sem tudtam hozzáadott értéket felmutatni, elvégre ő is csupán „begyűjtő“, a rokon ügyében közbenjáró személy. A sok „köszönöm“ és „megadom, amint tudom“ jellegű szócséplés után visszaült az autóba és elhajtottak.

 

Az érzelmi megrázkódtatás és önmagam beképzelt vállon veregetése után – lám milyen jó ember is vagyok – kissé félrecsúszott mosollyal ültem gép elé és kerestem fel a virtuális térben a lány akkori legjobb barátját, egykori közös osztálytársunkat. Hosszasan ecseteltem az eseményeket és különösképp az indoklást igyekeztem érthetően képernyőre vetni. A válasza beigazolta a bajsejtelmet: őt is felkereste a közös barátnő és másnap bonyolítják majd le a találkozót, mely keretén belül amúgy is szűkös anyagi helyzete miatt csupán tíz eurónyi készpénzt bocsát rendelkezésére. A közös eszmefuttatás során a legvadabb elképzeléseinkkel izgattuk egymás fantáziáját, vajon mire kellhet a pénz és mi az a kolosszális baj, melyet meg kell oldania? Annyiban maradtunk, hogy A. elmegy a találkozóra és nem említve a beszélgetésünket kivárja, milyen tényeket hajlandó közölni a lány. Így is történt. Másnap már délután hat óra körül bejelentkezett és elmesélte a délután történéseit, melyből kiviláglott: teljes más sztorival áltatta őt, mint engem. Az A. számára kitalált történet szerint lakásfelújításba fogtak az anyjával és a megkeresett mesterrel megállapodást kötöttek a munkabér részletekben történő kifizetéséről. A mesterember a munka elvégzése után viszont egyszer csak megjelent és azonnali hatállyal követelte a jussát, ellenkező esetben rájuk gyújtja a frissen tatarozott házat… Egyértelművé vált a számunkra, hogy egyik történet sem valóságos, sem a beteg unokaöcs, sem pedig a beborult elméjű kőműves – kitaláció, porhintés, a kölcsön adott összeggel ellentétben mely igencsak valóságos alapokon nyugodott. Az igazi svédcsavar vagy mondhatni a hab a tortán, hogy a lány elkérte egyik másik közös ismerősünk számát, akivel még a középiskolás évek alatt volt nézeteltérése és szenvedélyesen gyűlölték egymást azóta is… A baj valóban minden képzeletet felülmúlhat ha még ettől a megalázó lépéstől sem retten vissza címszereplőnk.

Nem telt bele pár nap és főhősünk ismét felkereste A.-t a bizalmas barátot és magával ráncigálta az egyik helyi hotel halljába, amelybe titoktartási szerződés aláírása után léphettek csak be egy csomó más jólfésült illetővel együtt, majd kezdetét vette az előadás (termékbemutatónak álcázva), melynek fordulópontjainál a pódiumon szónokló arra kérte a közönséget, hogy tapsoljon mindenki hangosan és a leghangosabbak pénzt is kaphatnak. Volt aki a székére állva ütötte össze két tenyerét. Fanatizmus és valami megmagyarázhatatlan téboly lengte be a termet. Az előadás végén pedig csattanó: be lehet tagosodni a klubba, csupán 500 eurónyi felárért cserébe, de ez már a következő alkalommal megtérül, ha egy ismerősöd magaddal hozod és ő is betagosodik. A nem is létező termékek és a velük való üzérkedés ténye elsoványodott az beszállási díj és a hálózatépítés apropója mellett. A. feldúlva lépett ki a hotelből az előadás végén és biztosította barátnőjét, hogy esze ágába sincs pilótajátékba kezdeni, főleg úgy, hogy ehhez el kell játszania mások bizalmát. / Elhűlve olvastam a fiú beszámolóját és mikor már harmadik zsinórban elszívott cigarettámnál tartva raktuk össze a puzzle darabkáit, tudatosodott bennem a felismerés: megvezettek, átvertek, becsaptak, kijátszottak és kihasználtak. Indulatok kusza kavalkádja tört fel belőlem, de a józan ész türelemre intett, nem sok értelme lett volna a kagyló után nyúlni és dühösen kérdőre vonni a lányt. Ehelyett sebeimet nyalogattam és igyekeztem megérteni, hogyan aljasodhat, hogyan süllyedhet valaki olyan mélyre, hogy képes legyen eljátszani az oly nehezen létrejött bizalmat és barátságot mely, igaz akkor már lazulóban volt, mégis létezett. Csupán annyit tudtam konstatálni: a szememben többé nem ember, pont. Így is jártam el vele szemben, nem kerestem, nem hívtam – igaz visszafele sem történt kommunikáció bő két hónapig, mikor egyszer SMS-ben megkért, küldjem át a számlaszámom, visszaadja a pénzt. Pár percen belül jelzett az elektronikus banki rendszer, megtörtént az átutalás. Ezután megszűnt mindennemű kommunikáció és eltemettem képletesen is a közöttünk lévő kapcsolatot.

Nem szeretek áldozat lenni, ugyanakkor volt valami megnyugtató az irgalmas lelkű mártír szerepében tetszelegni, persze sokkal később rájöttem: nem is annyira az emberi jóság motivált, mikor nem szembesítettem cselekedeteivel az egykori barátnőt, hanem valami gőgös mégis büszke önhittség: igen én jót tettem vele, ő meg… Ha valódi jó szándék leledzett volna bennem, addig nem adom át a pénzt, míg meg nem tudom a teljes igazságot, hisze felismerem az emberi hazugságot – kellemetlen szériatartozék a lelki finomság mellé – mégis csupán a segítségnyújtás lehetősége által megtáltosodott önértékelési többlet lebegett a szemem előtt. A végeredmény ugyanúgy az én hibám is volt, az átejtett baráté, mint az árulóé.

A dolgok relatívak és emberi kapcsolatok rovására tudjuk csak igazán megismerni a bennünk munkáló erőket. Tanulságos utazást tettem az eset révén a be nem vallott lelki sötétség zegzugos labirintusában. Évekkel ezelőtti mese ez, de hogy megírtam egyrészt végső lezárása is ennek a történetnek, melynek pusztán áldozatai lettünk mindannyian. A hasonló életútból fakadó nyomor, a tehetség ellenére történő el nem ismertség, a lehetőségek hiányának, egy átlátszó megtévesztés áldozatai. Ki kisebb, ki nagyobb mértékben. A tartás, a gerinc csupán ami különbséget tesz kettőnk között: aközött a segítséget kér és aközött aki segítséget nyújt. Ugyanakkor mindketten árulók vagyunk, ő az én árulóm, én meg önmagamé…

Ez is érdekes lehet