Anata wa dare, Akira? – Ki vagy te Akira?

1

– Ne engedd magad megvezetni, hallod? Meghunyászkodol, megfutamodsz, miközben ismered az igazságot, miközben tudod: nem helyes amit megpróbálnak rád erőltetni? Rab akarsz maradni örökre? Add a kezed, gyere velem, téged is hív az Út!

Így szólalt meg először az alternatív ego aki sokáig rejtőzött odalenn a sötétben, aki végig ott várakozott a homály feneketlenségében, és mikor már azt hittem elérem a mélység végét megragadta a kezem, úgy mint gyermekkoromban mikor a kishegyesi fürdő medencéjének vizébe esve elmerülni készültem. Választást kínált a lény, a félelmetes démon, kitől rettegek mégis csodálom. Hangja furcsán csengett, egyszerre volt nőé és férfié , egyszerre szelíd és agresszív, kérő és követelő. Kezembe adta a bordámból faragott tollat, mely véres hegyével aláírtam a szerződést. Az alku megköttetett és a halál vizének koromszínében villanás látszott, majd az iszonyatos felhajtóerő a felszín felé taszította a már elkékült, jéghideg testet. Visszajöttem, magammal hozva őt is. A hajnal szelíd dagálya lökött partra bennünket és midőn visszatért erőnk feltápászkodva ráléptünk az Útra.

A szakirodalom tudathasadásnak hívja a kényes állapotot, miről egyből az elmebajra asszociálhatnánk. A képlet világos azonban nem szabad elfelejteni – mindenki rendelkezik egy a tudat spanyolfala mögött élő fantommal, kinek csak néha látjuk sziluettjét a bambuszkeretek közé feszített rizspapír vásznán. Valódi formájával csak akkor szembesülünk mikor végre előlép a kulisszák mögül. Csak legyen elég erőnk szembenézni vele és ne járjunk úgy, mint Lót felesége, mikor visszanézett a tűzeső martalékául eső Szodomára és Gomorára. Túl sok sóbálvánnyá kövült ember él közöttünk – a saját végzet nagy teher, porrá omlunk alatta, mégis…  A nyár selymében, a tél acéljában is velünk áznak sorshálónk elvághatatlan kötelei.
Eme fantoméneket használni kell, a módot áll hatalmunkba eldönteni csupán. A rablánc is lehet eszköz, végén a súlyos vasgolyóval – képesség kell ehhez is – megpörgetni fejünk felett és a kellő pillanatban elereszteni / a falak tégláit szilánkosra törhetjük velük.
A filozofikus tépelődés után már valóban választ illene találni a kérdésre: de kicsoda Akira? Harcos talán, japán ronin ki nem szolgál urat, vagy tán buddhista szerzetes a bölcsesség csapásán haladva? Egyszerű férfiú, családapa, bandavezér, éjjeli tolvaj, hidegvérű orvgyilkos, esetleg visszafogott nó színész, vágyait a tatamin érvényesítő üzletember, egy kistune róka fattya?
Hol és mikor él Akira? A Meidzsi korban egy japán halász faluban Oszaka partjainál, napjaink tokiói felhőkarcolóinak árnyékában, vagy a Tokugava Iejaszu uralta Edóban, esteleg sokkal régebben a Kodzsiki lapjain felmerülő Yomi földén?
A kérdések sorára egy válasz létezik: Akira mindenhol és sehol, minden időben létezik. A lényege csupán ennyi: a legnagyobb szükségben megjelenik, kimonóban vagy harci felszerelésben, kivont karddal vagy szakés üveggel.

[youtube

“It might be just like a bird in the cage
How could I reach to your heart
I need you to be stronger than anyone
I release my sould so you feel my song”

Hogy hogyan lesz egy szerbiai magyar srácnak borostás japán alteregója? A fene sem tudja, a démonok a legkülönfélébb alakban jelennek meg, csak a paktum után derül ki, mit vonzottál magadhoz. Vele is így volt. Csupán a tudat mi megnyugtat a legnagyobb szükségben átveszi testem és elmém felett az uralmat, rendelkezik velem és harcol ha kell, túlél minden áron, velem túlél mindent, ha megroggyan lábam, felkarol, ha elfordulok az úttól visszahúz, ha bűnt követek el arcon üt, majd megölel…. Ő az akivé válni fogok, de soha nem lehetek azonos vele, mert ő is mindig változik. Akira a változás állandóságának bizonyossága, a szelem ami tovább visz mindenkoron.