Falusi lurkóként nem is igazán értettem, hogy mit is jelent az, ha valaki szinte megállíthatatlanul tüsszög, anélkül, hogy meg lenne fázva. Az allergia szó jelentéséről csupán ködös elméleteim voltak. Mivel nem érintett különösképpen a már népbetegségnek számító papír zsebkendő kór, nem is foglalkoztam vele. Egy furcsa, kora őszi napig.
Először viszketéssel kezdődött, majd apró kiütésekkel a combhajlatban. Már már gyanakodni kezdtem: az italos éjszakák furcsa hozadékokat produkálhatnak. Aztán pár nappal később jött a könnybe lábadt szem és a szűnni nem akaró prüszkölés – néha már azt éreztem kiköpöm az orrmanduláim, vagy kiszakad a dobhártyám. Komolyan venni már csak akkor kezdtem, mikor szinte rohamokban jelentkezett már a tüsszögés és jóformán nem voltam képes a munkámat sem ellátni. El lehet képzelni a vásárlók rémült arcát miközben a pultos fejéből ömlik a takony és lassan elájul a fuldoklástól.
Az orvosi szakvélemény allergiát diagnosztizált, persze csak “talán” alapon, mivel állami körökben kitörölhetem a szebbik felem a betegkartonommal: a betegbiztosításom jóformán semmire sem való. Azért kiírtak egy ingyenes gyógyszert: nyomassam csak magamba ezt, majd jobb lesz. Egy kicsit talán jobb is volt, aztán rövid szünet után, folytattam a Pressing szedését. Ami ezután jött az valami leírhatatlan. Több száz kiütés jelent meg rajtam és úgy érzetem leég a bőr a húsomról – a viszketés leírhatatlan méreteket öltött. A helyi egészségházban már anafilaxiás sokk elleni injekciókkal szórakoztatták a feje tetejére állt immunrendszerem. Újra orvos – nem tudni mi lehet… Valóban? Tanácskozás: rózsahimlő? megvolt. bárányhimlő? megvolt.
Akkor beutaló a bőrgyógyászatra. Kösz – mehetek most vagy kell időpontot kérnem?
Fejvakarás: igazság szerint még sosem jártam a szabadkai kórházban. – vakarja kezelőorvosom a fejét. Én lassan szívrohamot kapok – mégis hogy a fenébe lett belőle orvos?
Két napig igyekeztem utolérni a kórházat telefonon, de bármely napszakban is hívtam őket, senki nem tudott érdemben tájékoztatást adni, hogy kell-e időpont a rendelésre. A bőrgyógyászati osztályt munkaidőben nem lehet kapcsolni, munkaidő előtt és után meg nincs ott senki. A harmadik napon, miközben már lassan egy hete nem hajtottam álomra a fejem az állandó viszketéstől és levegőt sem kaptam már az orromon át kitóduló ektoplazmától összetéptem a beutalót, felhívtam a közeli város egyik magán rendelőjét ahol pár napon belül szívesen láttak, időponttal és hasonlókkal. Szinte seggnyalási szinten voltak nyájasak és segítőkészek. Kellemes ambient, nulla perc várakozás, gyors vizsgálat és nem csak valami latin szarral traktálnak a végén, vagy nyomják kezembe a beszerezendő gyógyszerek listáját, hanem leülnek és szépen elmagyarázzák, hogy miről is van szó. Nem volt olcsó az allergiateszt, sőt a gyógyszerek sem, de alig egy héten belül abbamaradt a viszketés és eltűntek a kiütések is.
A szezon ismét beköszöntött. Ismét gyógyszerek, de félig meddig tünetmentes állapotban vészelem át, igaz vannak komolyabb periódusok. Szomorú tény: semmit nem ér a közegészségügy Szerbiában, persze máshol sem. Pénz kell, ha meg akarsz gyógyulni… már ehhez is pénz kell. Elkurvuló oktatásügy, silány egészségügy, korrupt igazságügy, a szokásosnál is hazugabb politika. Köszönjük neked 21. század, globalizáció, demokrácia meg a többi. Pedig mindig ugyanaz a nóta szól már szinte végtelen ideje a választások napjaiban: “Innentől majd minden jobb lesz!” – Ki hiszi el még?