Mint alkotó nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon mennyi potenciál van még Akirában és az ő cirka négy éve folyamatosan dokumentált utazásában. Mivel az út metafizikai síkon van jelen számára, ezért annak jellegét nem csak a megtett kilométerek határozzák meg, hanem a megismert emberek, megélt események, megtapasztalt érzések és érzelmek is. A decemberek végén a tisztesség úgy diktálja, hogy számadást kell tartanunk, amit én is és Akira is készségesen megtesz, ám ez az indigó papíros, tintaceruzás számítgatás és rubrikába firkálás a francia kockás füzetlapon rendre feldob egy csomó kérdést is a jövőre vonatkozólag.
Valahogy mindig több kérdésünk lesz a holnappal kapcsolatban, mint amennyi válaszunk van a tegnapokra. Akira Útja mikor kezdődött és miért, de ami még fontosabb még meddig és merre tart és megérkezik-e egyáltalán majd valaha valahová, vagy valakihez?
Amikor először született poszt egy ettől jóval igénytelenebb és egyszerűbb oldal hasábjain még nem igazán volt miértje vagy pedig célja. Egyrészt publikálási lehetőséget kerestem, másrészt egy külön bejáratú, anonim online dühöngőt, illetve homokozót, ahol ki lehet próbálni egy csomó mindent, amire az asztalfióknak történő írogatás nem adott lehetőséget. Az akkori névválasztás mondhatni spontán volt, sőt az első időkben Akira, mint alternatív én, vagy entitás nem létezett, csupán a japán animáció szeretete okán tűnt jó ötletnek feldobni valami egzotikus hangzásúval a blog nevét. Az „út” is, mint elem egy hirtelen ötlettől vezérelve került bele a címébe. A kettő együtt pedig akkortájt igencsak jól csengett. Akkor még senki sem sejthette, hogy bejegyzésről bejegyzésre egyre inkább kiharcol majd valamiféle önazonosságot, mondhatni identitást a maga számára. Így vált a kitalált Akira karaktere lassan, de biztosan alkotói alteregóvá és egyszer már csak azon kaptam magam, hogy van saját története, sőt mi több az évek során Akira Watanabe lett, immár vezetéknévvel és sajátos látásmóddal. A tudatalatti legjobb és legigazabb kifejezése. Ám ahogy a ő lassan a másik felemmé vált a határvonal elmosódni látszott és az anonimitása kezdett szerte foszlani. Nehéz megmagyarázni – voltaképp teljes egészében értelmetlen is – ő a szó klasszikus érelmében nem én vagyok és mégis. Amit ő leír és ahogy leírja az megállja a helyét, de a valóság próbáján már elbukik, mikor az olvasó által ismert személynek kezdi tulajdonítani a szavakat. Az „út” mint kezdeti metafora a letelt idő alatt a koncepció elidegeníthetetlen részévé vált. Jelenthet földrajzi távolságot is, de inkább introspektív módon belső távolságokra helyezi a hangsúlyt – emberek és érzelmek közötti távolságokra, ugyanakkor kifejezi a haladást és fejlődést is. Ahányszor szerepel a bejegyzésekben ez a homályos utalás az Útra, mindig mást takar, mindig mélyebb összefüggéseket kíván feltárni az adott helyzethez illeszkedve.
Négy év hosszú idő, tagadhatatlanul sok esemény és tapasztalás veszett volna el öblös tölcsérében, ha azokat nem dokumentáljuk. Visszaolvasva a posztokat értem meg igazán, hogy egy ember egyetlen elhatározása mennyi változást képes indukálni akár önmaga, akár mások életében.
Akira Újta egyre messzebbre és messzebbre vitte el az alkotót és az olvasókat is. Mára a szerbiai Kishegyest felváltotta Budapest, a kilátástalanságot pedig az áhított lehetőség a fejlődésre és tanulásra. Ezért is merült fel a kérdés így év végén: van még létjogosultsága? A válasz rövid mandalázás után egyértelmű és hangosan kimondott igen. Ám kompromisszumokkal: az eddig ismert Akira is meg fog változni, ahogy az Út is új irányt vesz majd. Sajnálni nem kell, a változás mindig jó, végtére is az egyetlen állandó dolog ez maga, a változás.