A szerelem arcai / a szeretők harcai

írta Árpád
0 megtekintés

Sokan vesznek körül – hálás is vagyok érte – és sokan mesélnek (vagy sokatmondóan hallgatnak) párkapcsolataikról. Jelentős többségüknél viszont felfedezni véltem egy érdekes manifesztációt, valamiféle megakadást, ami távol tartja őket az emberiséggel egyidős abnormális lelki és testi állapottól. Igen a szerelem, az áldás és átok, keserű és ugyanakkor édes érzésétől. Miért ragadnak be sokan a szingli létbe, vagy az alkalmi légyottok körforgásába? Az emberi szív/lélek/tudat iszonyú erővel rendelkező mechanizmus, az energetikai kisülések legnemesebb forrása. A szerelemnek és szeretnek igaz sok válfaja létezik, a legtisztább formáira mégis két jelző illik igazán: adás és önfeláldozás – mikor csak adni akarunk, viszonzást nem várva. Akkor mégis mit tud elromolni? Röviden: bármi. Bővebben lássunk pár példát:

Megbántottak és megbántók
A legnagyobb törés általában a kapcsolatok végénél a szakításkor alakul ki az egyénekben. Sajnálatos példa a lány aki őrülten bele volt habarodva aktuális hapsijába, aki x idő után dobta, persze a legszánalmasabb formában, ahogy elhagyni illik valakit: SMS-ben. A csaj annyira kibukott, hogy évekig nem volt hajlandó ellenkező neműekkel szóba állni, aztán mikor már biológiai órája jelezni kezdett összejött valakivel, költözés, eljegyzés, nemsokára lagzi. A sztorihoz hozzátartozik, hogy két nővére már két két lurkóval rendelkezett és a hölgy rögeszméje is a család és a gyerek lett / steppfordi feleség létre vágyott, aztán az lett belőle ami – állítólag boldog. Karrierjének folyatásához, álmainak megvalósításához már nem maradt elég ereje/kedve és a mindenki számára nyitva álló alternatívát választotta, szuggerálta magának a szerelemet, aminek levét bizonyosan megissza….

Örök gyászolók
A másik a titokzatos ismerős, aki nem hajlandó érdemben nyilatkozni arról, hogy mi csapta ki annyira a biztosítékot, hogy már két éve “független”. Nem hiányzik senki, nem kell senki és nem hajlandó senkit a személyes terébe engedni. Művész pályára készül, amelyben ugyebár nagy szerepet játszik az ihlet. Na most a hasonszőrűek tudják, hogy a művész érzelmi élete sosem stagnálhat különös tekintettel a szerelemre vagy párkapcsolatokra, az ihlet nem jön csak úgy, ihlet nélkül pedig nincs szárnyalás vagy alámerülés – ergo mű sincs.

[youtube

Bátrak és gyávák
A lélek megnyitását és az őszinteséget ugyan vállaló, de a szerelem eszméjéhez már nem elég erős, az érzéseit nyíltan vállalni nem képes archetípus is ismerős mindenkinek. Vagyoni, családi, vallási, nemi, politikai szempontokból az elvárásokhoz méltatlan, a kialakult kötelék minden előnye ellenére halmozottan fogyatékos kapcsolattá torzul, melyen csak a különválás segíthet. Ellenkező esetben sérülnek az abban résztvevő felek, pláne ha mind ketten ellentétes módon viszonyulnak, szemben álló ideológiát hordoznak a kapcsolatról.

Függők és függetlenek
Igen, ismeretes ez is sokunk számára. A báb és mestere közötti erodáló erők munkálkodnak. Az egyik fél nagyon oda van a másikért, habár már sokszor megcsalta, megalázta, kijátszotta a másik fél, aztán mégis csak visszafogadja. Az ellentétes pólusban pedig a bázisugró típus áll, akinek kell a szilárd pont párkapcsolati téren, ahonnan kedvére kilenghet erre arra, és mivel a másik fél függő, ezért biztonságban érzi magát, mindig visszatérhet hozzá. Itt inkább már magatartás formákkal van dolgunk, ahol nem egyértelmű az emberi kapcsolatokról alkotott fogalmi kép a résztvevők fejében.

A lélek magánya:
Összegzésül megállapíthatjuk, hogy minden emberi lény, melybe szorult némi érzés rendelkezik az igénnyel, hogy szeressen valakit és viszont szeressék. Alapvető létszükséglet a szerelem. A gond talán az első nagy szerelemmel van mindig, amely (ahogy ez már lenni szokott) törvényszerűen az esetek döntő hányadában véget ér. Ha az első igazi nagy égés nem a megfelelő ütemben/minőségben zajlik le és a vége túlontúl fájó, akkor komolyan sérülhetnek a szeretők és szerelmesek. A eredményt a fentebb vázoltuk: kialakulnak az elzárkózás különféle magatartásformákkal párosuló lelki bajai. A bizalom mások iránt megcsappan, a szívre pedig lakat kerül. Jómagam szerencsésnek mondhatom, az első szerelem számomra alapjaiban formázta újra énemet, bár annak is vége lett ahogyan az a nagykönyvben meg van írva – mégis továbbra is kitartok a szerelem, napjainkban talán túlhaladott, túlidealizált eszméje mellett. Egyszer azt mondta az exem: végtére is minden ember egyedül van… Egyrészről igaza volt, nem lehet a teljes tudás anyagot/személyiséget/érzelmi komplexitást megmutatni magunkból és befogadni a másik félét, DE megvan rá a képességünk, hogy egy töredékét, szikrányi részét át tudjuk juttatni a túloldalra, mely a másik részévé válik és sok esetben elegendő is ennyi.

A kérdés csupán az, hogy mennyire vagyunk tisztában a változás állandóságával, hogy életünk érzelmi része nem mélyre ásott, rendíthetetlen betonalapokra épül, hanem egy folyamatos hullámzás káoszában élünk. Ennek hála, hiszem és tudom, hogy nincs állandó mélypont sem, ahogy az első esetében eljutottunk a legmagasabb csúcsokra, így a következővel is képesek leszünk rá vagy még magasabbra is kerülhetünk – az ikaroszi dráma pedig tudatos döntések árán, kellő tapasztalattal elkerülhető. Ha mégsem, akkor meg kell tanulni az elengedés művészetét, illetve az okulás tudományát. Az emberi élet túl hosszú és túlontúl magányos, ugyanakkor már hét milliárdan vagyunk odakinn… 🙂

2 hozzászólás

Eszter 2012.02.07. - 21:59

Igen… Meg aztán van ezen a téren is sok korlátozó hiedelem:
én pl. nem szeretem az olyan mélyebb emberi kapcsolatokat, amik véget érnek, ami valszeg hibás szemlélet: hidak vagyunk egymás számára, egyedül a változás állandó. Aztán a rossz családi minták is sokat nyomnak a latba: ismerek olyanokat, akik azért házasságellenesek, mert szüleik több házasságon is túlestek, mégis egyedül maradtak idősebb korukra, vagy éppen a famíliában szinte csak haragos, szeretet nélküli, hazugsággal teli kapcsolatok voltak. ÉLvezettel olvastalak, megint!

AkiraWatanabe 2012.02.08. - 11:05

Arigatou! Érdekes amit írsz: “nem szeretem az olyan mélyebb emberi kapcsolatokat, amik véget érnek” – valahogy én is így vagyok vele, ellenben mindennek van egy fajta kerete, melyből nem léphet ki, mintha egy festmény főhőse a fal másik részére vágyakozna, vagy a lapos világból a valós térbe, nem teszi lehetővé a fizika – az örökkön örökké is valami ilyen lehet, főként ha jól belegondolunk, bármely emberi kapcsolatnak véget vethet a halál, de nem menjünk messzire, elég egy költözés is hozzá, vagy más apróbb dolgok. Még mi magunk sem vagyunk állandóságba ékelve, kapcsolataink is valahogy e szerint alakulnak – ettől függetlenül én is így vagyok vele: jó lenne ha mindig magam mellett tudhatnék embereket.

Hozzászólások lezárva.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: