Miért hagytam ott egy jól fizető, de unalmas munkát?

írta Árpád
44 megtekintés

Jómagam huszonkét éves korom óta dolgozom folyamatosan (eltekintve a Japán utam körüli 6 hónaptól), ide s tova 14 éve, ami elég hosszú idő, ami alatt rájöttem, hogy bizonyos munkákat képtelen vagyok ellátni. Ritkán váltok (az átlagom 3.5 év) ezért minden nekirugaszkodás kicsit más. Legutóbb idén sikerült váltani és azzal az erővel vakvágányra is futni.

Meglehetősen untam a fejlesztői állásomat, kicsit be is vertem a fejem az üvegplafonba. Fejlődni már nehézkes lett volna plusz erőbefektetés nélkül (idő és pénz) és legalább egy ígéretet szerettem volna zsebben tudni, hogy megéri, kaphatok magasabb pozíciót is majd, több pénzzel. Mivel ilyen visszajelzés nem jött, és a megbecsültségemet sem érzetem kimagaslónak, ezért döntöttem. Váltok.

Sokfele nézelődtem, de kiderült, hogy az adatbáziskezelés és általános webfejlesztés leszűkíti a lehetőségeimet. A fejvadászok rendre eltévesztették a rám illő pozíciót, hiába írtam, hogy mihez értek, ők erőnek erejével be akartak ajánlani olyan helyre, ami kicsit sem volt releváns. Végül sikerült lecsapni egy ígéretes lehetőségre: állami cég, hosszútávon működnek, sokan vannak és megadják, amit kérek. Igazi főnyeremény! – de elszámoltam magam.

A szektor ahová kerültem ismerős volt, a szaknyelvet ismertem, lévén annak a szoftvernek az elődjével, amit fejlesztettek elég sokat dolgoztam felhasználóként még tízes évek elején. Sőt még az előző cégem egyik általam fejlesztett szoftverét is használták. Igazából sétagalopp lesz ez a próbaidő.

Az első hónapban sok felesleges kört futottam jogszabály meg házirend olvasással, lévén ez is az onboarding része a nagyobb cégeknél vagy multiknál. Unalmas, jogászok által szerkesztett sablonszövegeken rágtam át magam, két elfojtott ásítás között. Megjegyzem, hogy egész héten be kellett járni a cég irodájába, ami kétéves COVID időszak home office izolációja után kezdetben felüdítő változásnak, később pedig kellemetlen formaságnak tűnt. Tanulgattam is új dolgokat, megismertem új eszközöket, bár valami nem hagyott nyugodni. Magát a csapatot csöppet merevnek és túl formálisnak éreztem, a “munka” pedig repetitív és vontatott volt.

A második hónap már kényelmetlen volt. A bejárás púp volt a hátamon, az irodai társaság egyik fele tőlem ugyan fiatalabb, de annál sótlanabb emberekből állt, a másik fele meg válogatott kockákból. Ami viszont igazán kétségbe ejtett, hogy bármennyi kávét is toljak le, küzdenem kell az ébren maradásért. A rendszer már hosszú évek óta készen volt, a munkámnak köze nem volt a fejlesztéshez, csupán adminisztrációs feladatokat láttam el ügyfélkérések alapján. Például valamely iraton át kellett írni az egyik dátumot a másikra. Három ember előtte megnézte a feladatot, én megcsináltam, majd három tesztelő ellenőrizte.

Hol volt ez az új funkciók fejlesztéséhez, a közös ötletelésekhez képest? Azt is megfigyeltem, hogy egy étkezés vagy kávézás közben sosem beszéltünk szakmai vagy technológiai kérdésekről. Csak és kizárólag magánéletiekről, mintha mindenki menekülne az egész napi értelmetlen feladatai elől.

Ebben az időben folyamatosan fáradt és kedvetlen voltam, és rémüldözve vettem észre, hogy kezd megkopni a programozói rutinom is. Sorvadtak a gondolataim, a kreativitásom. A lelkem is kicsit talán. Ekkor már tudtam, hogy ez valószínűleg jobb már nem lesz. Pedig innen nyugdíjba is lehetne menni! – szontyolodtam el. Nincs verseny, van lóvé. Elszúrni is nehéz bármit. Nyomogatom nyolc órában a billentyűket aztán kalap kabát.

Na azt már nem! – felkiáltással újra elkezdtem állást keresni, reménykedve, hogy a próbaidőm vége előtt sikerül átugrani egy másik lóra. Az egyik helyen, a második körös interjún igazi feladatokkal vártak. A két óra alatt, amikor a logikai feladatokat dolgoztam ki és írtam át tárolt eljárásokká, függvényekké szinte már kéjes örömet éreztem! Itt egy probléma, egy való életben jól kézzel fogható dolog, amire egy szoftveres megoldást kell írnom! És több megoldás is lehetséges! Valóban flowba kerültem! Egy jó hangulatú, jól sikerült interjún voltam túl.

A nyári szabadságok miatt akadozott a felvételi eljárás. (Pró tipp, sose június és augusztus között próbáljatok váltani, vagy számoljatok a hosszabb átfutási időkkel.) Június végén, egy nappal a próbaidőm vége előtt és egy nappal az értékelésem után, ahol mindenki nagyon elégedett volt velem, értesítettek az új helyről, hogy akkor fel vagyok véve, már következő héten kezdhetek. Micsoda megkönnyebbülés!

Nem győztem szabadkozni az igazgatónak meg vezetőimnek, hogy amilyen munkahelyi körülményeket tapasztaltam és amilyen kevés mozgásterem volt Szerbiában, ahhoz képest az ok, hogy én unatkozom itt, nevetségesnek hat még számomra is. Tényleg szégyelltem magam, mert azt éreztem nem tudom megbecsülni a szerencsémet és nézzem csak meg azokat az embereket, akik nehéz fizikai munkát végeznek hóban esőben, vagy egy autógyár szalagsora mellett robotolnak kevesebbért, rosszabb körülmények között. Mégis úgy érzetem, hogy inkább ez a szégyen, ez a borzasztó arcvesztés, mint hogy én az elkövetkező hónapokat ezzel töltsem és közben mindent elfelejtsek, amit addig tanultam. Nem akartam egy szakmai elfekvőben végezni, ahol semmi újat nem alkothattam.

Valószínűleg nem én vagyok az első és nem is az utolsó, aki ilyen okokra hivatkozva hagy ott egy jól fizető, hosszútávú álláslehetőséget, de nekem ez a lépés megmentette a józan eszemet és kimenekített a közelgő érzelmi letargiából is. Az új helyen minden nap újat alkothatok, terepmunkára is mehetek az általam írt szoftver végfelhasználóival beszélni és soha nemlátott szabadságot kapok a munkám megszervezésére. Életmentő döntés volt.

Te képes lennél hosszú távon monoton, unalmas munkát végezni vagy épp ellenkezőleg, az ismétlődő folyamatokban érzed magad otthon, amely segít elmélyülni és lazítani?

Mondd el véleményed