Budapesti Napló 3.: Kettős állampolgárság / magyarként: papíron is!

írta Árpád
1 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

(2011.11.23) A lépés nem is oly rég történt. A lehetőség adottá vált, hála annak a vezetésnek, mely végre úgy gondolta: egyek vagyunk. Mi magyarok, mind egyek vagyunk. A kisebbségi lét nem egy vidám dolog, pláne olyan helyen élve, ahol nem tűrik meg annak megnyilvánulási formáit. Egy olyan, helyen ahol huszonöt nemzeti kisebbség lép egymás lábára, mégis félve használja anyanyelvét.

Még élesen él a pillanat bennem hét évvel ezelőttről, mikor is a közeli város iskolájából hazafele tartva a buszon rám szólt egy fiú. – Miért beszélek magyarul? Nem tudtam, hogy ez itt Szerbia? – őszinte megrökönyödést és neheztelést láttam a szemében. Nem haragot, vagy gyűlöletet, ahhoz túl fiatalok és felelőtlenek voltunk még. Akkor szégyelltem magam és fájdalmas igazságtalanságként éltem meg: már az anyanyelvem miatt is, velem született identitásom, magyarságom okán is pironkodnom kell. Azóta az ország neve Szerbia és Montenegró-ról Szerbiára egyszerűsödött. Azóta már a fiú is, aki rám szólt akkor kisebbségivé vállt, mivel nemzetiség tekintetében montenegrói. Most megkérdezném őt, milyen érzés, ha alsóbbrendűen kezelik és milyen ha rászólnak: hagyja a fenébe már népe nyelvét és szerbül szóljon mindenkihez…

Májusban kerekedtünk fel Zafírszemmel és utaztunk hosszú kilométereket egy csomó régi papírt a hónunk alá csapva, hogy Szegeden átadhassuk a kettősállampolgársági igénylésünket. Kedvesen fogadtak bennünket a bevándorlási hivatal dolgozói és ügyintézői, mindent megtéve a megfelelő tájékoztatás és ügyünk előmozdítása érdekében. A beígért három hónap közel fél éves feszült várakozássá duzzadt, de pár hete telefonon értesítettek bennünket a szabadkai konzulátusról: megkaptuk, ünnepélyes eskütételre várnak bennünket!

Az MSZP plakátja a december 5. népszavazásra: NEM a kettős állampolgárságra!

El is gondolkodtam a sok díszbe öltözött társam között ücsörögve a direkt erre a célra létrehozott alaksori rendezvényteremben: a magyar himnuszt számtalanszor hallottam már és ismerem szövegét, keletkezésének történetét, de sosem éreztem át igazán, ha újévkor a tévében hallottam. Nem tudott érzelmeket kiváltani belőlem. Ahogy a szerb himnusz sem. Kisebbségiként egyiket sem éreztem magaménak. Ama nagy csalódást okozó december 5-ei népszavazás után pedig blokád jött létre bennem sokad magammal egyetemben a nemzeti hovatartozás érzését illetőleg. Itt sem vagyok itthon és ott sem vagyok otthon. Félúton tartunk valahol, mint a vándorcirkusz artistái. Aztán mégis jött az érzés, felcsendültek az első akkordok és fennhangon énekeltünk. A mellettem álló hölgy zokogni kezdett a meghatódottságtól. Én csak néztem át a többiek feje fölött hol a címeren, hol a zászlón felejtve tekintetem. Ekkor itatták át lelkem először Kölcsey sorai, melyben áldást és védőkart kér a teremtőtől, hisz megszenvedte e nép múltat és jövendőt. A ceremónia másik sarkalatos pontja pedig az okiratok átadásának pillanata. Mikor mindenkit nevén szólítottak és megilletődve kibotorkált átvenni a konzulasszonytól a már hivatalosan is bennünket, vajdasági magyarokat befogadó állampolgársági bizonylatot. Pezsgőspoharak lendültek magasba és koccantak össze félúton, már teljes jogú magyarként.

Megjegyezném, hogy az ünnepélyes eskütétel fényét csak tovább emelte az előzőleg és közben elhangzó beszéd, melyben szó volt a történelmi igazságtalanságokról, nemzettudatról, nyelvről és hagyományápolásról és a tényről, hogy az országhatárokon kívül maradott testvérek sokkal nehezebb körülmények között is igyekeztek azok maradni amik: magyarok. És szó esett a lehetőségekről és felelősségekről melyek a megváltozott személyi státuszunk velejáróivá váltak.

Még a váróteremben született meg bennem ez a pár sor, melyet akárhogy is igyekeztem lejegyezni a fényképezés alatt rendelkezésünkre bocsájtott “emlékkönyvbe”, ott és akkor csupán hellyel közzel idéződött fel bennem:

Frissen vasalt állampolgárként, a zászló selymének lengése alatt ég bele nevem a bőrömbe. Végre az á-ra ékezet kerül, az “sz” immár valódi kettős betűje a hetek véréből valónak. Újuló kötése ez a már meglévő szálnak, rásodródó acélkötele lett a tény: magyarrá lettem végképp.

0 hozzászólás

balaaz 2014.01.19. - 11:31

Ez az “anyaországban” azért jóval összetettebb kérdés. És érzékenyebb is. És persze az a baj, hogy erre is rátelepedett a mocskos politika. És nem, nem az a baj, hogy te is magyar állampolgár lehetsz és sokan mások is.

A baj az, hogy az a vezetés, amely ezt lehetővé tette bizony nem gondolja úgy hogy egyek vagyunk. Sőt undorító módon, minél jobban próbálta megosztani az országot. Igen, az MSZP ellenszavazásos negatív kampányát én is szégyelltem magyarországi magyarként, de a Fidesz-től ugyanúgy hányingerem van már mára. Hála? Értelek, de a belpolitikai folyamatok kapcsán ez az érzés abszolút összeférhetetlen számomra. Többek közt pl. a kokárdát, a nemzeti lobogót is képesek voltak az összetartozás helyett a megkülönböztetés, az elválasztás jelképéve tenni. Hagyjuk, mert csak felhúzom magam…

Árpád 2014.01.19. - 17:06

Ez a bejegyzés lassan több mint két éves és azóta ugyebár Magyarországon élek, kicsit máshogy látom mára én is. A politikát nem szeretem, sem a pártokat: mindegyiknek vannak jó és rossz húzásai, mindegyik kénytelen kelletlen táncol úgy, ahogy Európa fütyül.
A nemzeti újraegyesítés kapcsán én is nagy disznóságot sejtettem, mert hogy szavazatvásár van, aztán kimutatták, hogy ha az összes “új” állampolgár ugyanarra a listára szavazna (mert azért azt se felejtsük el, hogy listára tud voksolni a külhoni) az sem tud sokat nyomni a latba, csak pár mandátumot.
Aki azzal jön, hogy “lehet az dönti el”, annak üzenem, hogy nem fog java része kimenni és más országok szarjában turkálni, még hálából sem, és nem is lenne helyes. Én magam, kettős állampolgárként (kettős adófizetési kötelezettséggel) erősen gondolkodom rajta, hogy egyik országban sem mennék ki szívem szerint voksolni, mert eddig nem foglalkoztatott a dolog, viszont mivel újságírói témának is feladta az otthoni újság, kénytelen leszek.
Azon érdemes elgondolkodni pl. hogy a magyar fiatalok “unják” a szürkemarhát és a piros paprikát, mert annyira unalmas, hogy Európa ezzel azonosítja az országot… Na kérem, az ilyen fiataloknak viszont szükséges a nemzeti tudat nevelése, ha már a szülőktől nem kapja meg… Hmmm, erről is lehetne értekezni hosszan…

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: