Budapesti Napló 1.: Egy osztálytalálkozó margójára / “Vonjuk le a tanulságot!”

A tőlem megszokott módon, vegyes érzelmekkel vártam általános iskolai osztálytalálkozómat. Ha az ember egy ilyen kis faluban, mint a miénk, végzi az elemit, egy tíz éves találkozó nem rázza meg különösképpen, hisz régi osztálytársaival lépten-nyomon összefut. Azokkal, akik még nem hagyták itt ezt a saját maga számára is hiteltelenné váló közösséget. Lelki megrázkódtatást csak az jelenthet, hogy elgondolkodunk: újabb tíz év pergett le ama mitikus homokóra üvegének hol homorú, hol domború szűkületében, mely az események sodrásának hatására, hol gyorsabban, hol lassabban engedi átfolyni magán az idő porát. Huszonöt évesek vagyunk. Tulajdonképpen az időnk fele már a tűz martalékává vált.

Tizenhat a huszonegyből

Akartam is, meg nem is ezt az egész jólfésült felhajtást. A mi kis társaságunk sosem az összetartásáról volt híres. Ez még ennyi idő után sem változott. Az embereket úgy kellett a főszervezőnek összeimádkozni. Egy nappal a nagy dátum előtt is voltak, akik még mindig nem tudták jönnek-e. Végezetül tizenhatan a huszonegyből összeverbuválódtunk a rendhagyó osztályfőnöki órára. Az arcok mind ugyanolyanok, csak ezén szakáll, amazén szemüveg. A lényeg mit sem változott. Ők azok. Terem, helyfoglalás.

Mindenkinek más emléke van róla, hogy hol volt a régi helye. Az enyém a hátsó pad az ablak mellett, melynek festett üvegén fém ceruzahegyezővel kapartam magamnak foltokat, hogy kiláthassak az utcára. Naplófedél nyílik, névsorolvasás, majd a beszéd. A beszéd, melyet nem is tartottam fontosnak. Kit érdekel mégis, hogy kivel mi történt. Jelentősége ezen emberek szemében szinte semmi. Aztán a teremre boruló csendből jövök rá, a monológokat mégiscsak meghallgatják. Kicsit feszengek.

Mégis mit mondhatnék olyan kérdésekre: legkellemesebb pillanatok, legszomorúbb emlékek, tervek és távlatok. Szerencsére a névsorban az utolsók között vagyok, így nem kell mérvadó értékelő beszédet tartanom az életemről, melynek számomra fontos állomásait mások számára jótékony homály fedi. A külcsínt kell mondani.

Mi a mérvadó és mi nem?

Az egyik lány, aki már a második gyermekével várandós megfogalmazza a lényeget is, egy szempillantás alatt, hogy felocsúdni sincs időm. Középiskolába nem ment tovább, anyagi és egyéb okok miatt, de nem érzi sem többnek, sem kevesebbnek magát ettől, mert nem ez minősíti őt, mint embert. Ha jobban belegondolok, teljesen igaza van.

Egy olyan országban, egy olyan faluban, mint Kishegyes, a legpatinásabb egyetemről kikerülve is legfeljebb a minimálbér feléért végezhetsz bármilyen munkát. Persze bejelentetlenül, egészségügyi juttatás, évi szabadság, és kötött munkaidő nélkül. Mégis micsoda pikantériája ez a valóságnak, hogy elismerésszámba megy az, ha bejelentett munkás vagy? Akár egy pékségben az állandó talpalástól visszeres lábakkal, akár egy takarmánykeverőben a második sérved után.

Az intézmény falai között, melynek feltett célja, hogy alapot adjon egy élhető élethez, olyan történetek hangoznak el, melyek egész egyszerűen nullára redukálják az itt megszerzett tudás értékét. Persze ez csak egy általános iskola.

És elégedett vagy?

Aztán rám is sor kerül. Az elhatározás egyszerű: gyorsan, címszavakban elhadarom a munkahelyeket, ahol dolgoztam. Aztán erőt vesz rajtam is a nagyzás, végtére is írói pályára készülök, miért kellene ezt titkolni? A benyomások pozitívek, mégis a levegőben a bolti állásom tartja magát sziklaszilárdan a kimondott szavak leheletébe szépen csomagolva. Az osztályfőnöknő visszakérdez: – És elégedett vagy?

– Nem és soha nem leszek az! – mit kerteljek mégis? Megkérdi, hogy talán nem szeretek itt élni, elvágyódom? Igen. Ahhoz, hogy ezt a nyomortanyát becsülni tudjam, el kell mennem. Az itteni emberek annyi negatív energiával vannak feltöltődve, hogy hallgatni is merő borzalom őket.

Többen bólogatnak és egyetértenek. Aki elment, nem szeretne visszajönni, esetleg csak látogatóba. Aki meg még nem ment el, az tervezi, hogy ha csak alkalma adódik veszi a vándorbotot, mert jövő itt nincs. Elveszett generáció a miénk, valóban. Pedig senkinek sincs fekete haja, ami a szemébe lóg, vagy piercingje, hogy a manapság oly divatos emó stílust akarja követni, mert oly szar ez a világ. Ez kérem realizmus!

Legalább a nagy sírós összeborulások elmaradtak – valahogy értelmetlennek és hiábavalónak tűnt érzelmekkel elnehezíteni az egyébként is feszélyezett légkört.

Az osztálytalálkozó után

Az óra végeztével rövid csevej, majd mindenki haza indul. Estére kötetlenebb formában folytatódik a találkozó. Finom sültek, kevély italok. A szegregáció marad. A régi klikkek még mindig élnek, nem moshatta el az elmúlt tíz év ezeket a régi szokásokat. Hajnalban a társaság egy része hazamegy. A többiek közelebb ülnek, már enyhén kapatos állapotban. A korlátlan italfogyasztásnak vannak előnyei is.

A divattervező, a rockzenész és a többiek azt ecsetelik, innen el. Kitörni. Messze-messze.

Valami ismét megpendül bennem is. Tudom jól, hogy egy nap vonatra kell szállnom és magam mögött hagyni ezt a helyet. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne a gyermekkor poros utcái között folytatni az életet! De nem ezt akarom, akármennyire is szeretném. És mások sem.

A falu, melyből generációk menekülnek. Egy élhetőbb élet reményében. Ezt tudatosította bennem ez a találkozó. Hiába a sok felidézett régi emlék, mellékzöngéjeként mégis ott visszhangzik a megjósolható végkifejlet: nem itt válsz azzá, akivé válnod kell.

Szomorú, mégis reményt adó érzés ez.