(2012.04.03) A fővárosban töltött első nap utáni reggel színei újra élénkülőnek hatottak, fakulni kezdett az előző esti szomorkodás emléke. A feladatok magától értetődővé tették: nem marad idő búslakodásra. Így hát felkerekedtem, hogy a közeli okmányirodában szállásbejelentőt kérjek. Az ismételten gyors reggeli után újra az utcákat róttam. Az azonosításhoz szükséges képeket gyűjtögettem: egy-egy cégér, utcanévtábla, vagy köztér helyének ismerete is hasznos a további tájékozódás szempontjából.
Valahol megnyugtatónak hatott a szerb tannyelvű gimnázium alig pár háznyi közelsége, mely előtt elhaladva mindig érezni egy darab otthont. A délelőtt fátylai között az előző esti árnyékok csupán sziluettekké szelídülnek. Kiszámíthatóbbá válik maga a téridő is. A Erzsébet-körúton található okmányiroda felkeresése egy kis tévelygés után sikerül, ami ad némi önbizalmat az egyén tájékozódási képességébe vetett hitének. Az ügyintézés az otthoni viszonyokhoz képest gyors és a fennmaradó három nap alatt sikerül minden adminisztratív ránc elsimítása. A délután ismét sétával telik. A firkászt érő impulzusok feldolgozását későbbre kell hagyni, csak az ingerek elraktározására van kapacitása. Ezeregy fajta ember mindenhol. A fülesem lehalkítom, a hátam mögött ügető férfi telefonál: érdekes mód könnyű kikövetkeztetni, hogy az exével tárgyal közös életről, meg gyerekük érdekeiről. Érzékeny pillanat így belefolyni mások életébe pár méternyi távolságról, hallgatni amint érzelmek bomlanak ki a kagyló innenső felén és kicsit túl is exponálja a város déli illatának benyomását az elcsukló hang és fél percenként felcsendülő kérdés: itt vagy még?
Ebédre rizs és párolt zöldség. Az előző este vásárolt joghurt érthetetlen módon csak kanállal fogyasztható. Van némi igazság abban, hogy a szabadkai joghurt állagában és ízében egyedülálló és megismételhetetlen: ideát még csak hasonlóra sem lelni. Újabb dolog, amiről le kell mondani. A párizsi gyenge minősége legalább egységes szabványt képez országhatároktól függetlenül – mindenhol ugyanolyan szar.
Délutáni szieszta után vacsorameghívás: Jég és kollégái munka után a belváros egyik olasz éttermébe mennek és egy régi fogadalom részeként potya pizzára invitálnak engem is. A távolság a lakástól nem egyértelmű, így inkább előbb indulok el, különben is a Rákóczin egymás hegyén hátán sorakoznak csalogatóan a nagyobb könyváruházak üzletei . Hű szövetségesemet a várostérképet is sikerül beszerezni az egyikben, viszonylag emberbaráti áron 900 Ft-ért. A pénztárnál zavarba ejtő kérdések sora: áfás számlát kérek? na és van esetleg már libri kártyám, mert …. bla bla bla. Nem, köszönöm, csak ezt a térképet kérném és már itt sem vagyok – kis csalódottság a nő arcán / igaz a hangsúlyból egyértelműen kihallatszik: munkaköréhez tartozik a magnófelvételek ismételgetése, lehet ő sem hisz abban amit motyog.
Újra az utcán, újra bágyadtak az alkonyi fények, narancsos izzásba vonva az épületek homlokzatainak igényes domborműveit. Az étteremre gyorsan rálelek, de a találkozóig fennmaradó közel 45 percet padon történő ücsörgéssel elütni bárgyúság, így a Duna felé indulok, látnom kell a vizet, a hajókat, a hegyeket. Egy parkon átvágva megpillantom a lépcsősort ami az Erzsébet-hídra vezet. Odafenn az egyik pilon tövéből már jól látható a kép, amiért jöttem. Ismét elakadó lélegzet: az emberi találékonyság és a mérnöki nagyság mindenhatósága ível át Európa kék szalagja felett.
Visszatérés az étteremhez: találkozás, új arcok, zöldséges pizza megrendelve, majd az emeletre dokkolás. Vajdasági magyarhoz illő kívülállás és félszegség, de lassan megtörik ez is az emberek között létrejövő pókhálószálak remegésén. Kakofóniába torkol az otthonról hozott parányi történelmünk és történeteink, a kakukktojás mégis én vagyok. Kicsit érthetetlen számukra a tény, hogy igenis az én gyerekkoromnak is ugyanúgy része volt a megrázkódtatás, mikor karácsonykor megszakították a Disney Kacsameséket Antall József halála miatt, a többiről már nem is beszélve, hisz mi is a Kukori és Kotkodán, Mézgáékon, meg a TV macin nőttünk fel. A kérdés, mely annyira kiszámíthatóan minidig felöltik a határon túliak kapcsán itt is elhangzik: milyen jól megtanultál magyarul! – Haha, gondoltam magamban, hogy ha még azt is tudnátok, hogy írok is a nyelven és az irodalom az életem egyik sarokköve, akkor döbbennétek csak meg igazán. – ehelyett megnyugtatom őket, hogy 100%-ig magyar alapanyagból készültem, sőt! – lesz mit helyrerakni a fejekben.
A végső feloldást pedig az étel furcsa ténye adja, amikor is kissé félreálló fejjel meredek az olasz pizzára, melyen egy halom, leginkább pitypang levélhez hasonló zöldség terpeszkedik nyájasan. Felvilágosítás : ez rukkola / nem győztek meg… Az étel ízvilágának kifejezésére mégis egy szó rímel igazán: zöld – és ebben talán minden benne van, ami a paradicsomdarabok és a rukkola összhatásaként a szájban létrejövő ízképet hivatott lefesteni. A technológiai fejlődés itt is érdekes dolgokat eredményezett: rendelés után egy leginkább távkapcsolóra emlékeztető szerkezetet nyomtak a kezembe: ha kész a fogás, akkor ezzel jeleznek – villog, csipog és rezeg – , ha átvehető az étek a lenti pultnál. Kicsit Űrodüsszeia életérzés: modern, ötletes, de talán picit személytelen is: a pincérek itt csupán az asztal leszedésére szolgálnak. Az is érdekes jelleget kölcsönzött a helynek, hogy a pincér csupán olaszos megjelenésű magyar lehet: sötét haj, kreol bőr és valahogy fenyegetésmentes alacsony termet. A kompozíció végül vegyes, mégis alapjába véve kedves és egyszerű: túlélhető, sőt még szerethető is.
A hazaérkezés után a többi lakótárssal legurítunk párat. A férfiak közötti távolságot ugyanúgy lerövidíti az ivás, mint a nők közöttit a fodrászuk telefonszámának kicserélése. Másról egyébként sem esik szó, csak a nedűk összetételéről: málnapálinka, szederbor és Gorki List likőr, majd egy szerencsétlen véletlen folytán Zs. az asztallapra könyökölve felborítja az egészet. Cefreszag és általános, illuminált elborzadás, majd takarítás és sűrű bocsánatkérés, aztán végre alvás és megnyugvás: papírforma érvényesül az élet minden területén.
Újra rigók…