Budapesti Napló 6.: Érkezés

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

(2012.03.30.) virradat ébren találva csodálkozott rá az utazó zavaros tekintetére,‭ ‬aki valami igazán megnyugtatót igyekezett keresni számítógépe adathalmában.‭ ‬Valamit,‭ ‬amely az otthon maradó dolgok már előre érzett hiányát enyhítené.‭ ‬Miyazaki Chihirója tökéletes választás a mindent elveszítő főhőssel aki saját hibáján kívül egy olykor rémes ugyanakkor csodákkal teli világba vetődik és magán kívül nem igazán számíthat senki másra.‭

Utolsó reggeli

Reggeli az asztalnál,‭ ‬stílszerűen valami kizárólagosan szerbiai fogás kerül felszolgálásra.‭ ‬Utánozhatatlan ízvilágú pljeskavica kivételesen vöröshagyma nélkül,‭ ‬kímélni kell az odeur-től a még nem sejtett úti társakat,‭ ‬elvégre gyorsan belihegik a véges térrel rendelkező vonatok kabinjait.‭

Leírhatatlan összeállítású és tartalmú bőrönd,‭ ‬melybe mégsem férnek bele a leglényegesebb dolgok‭… ‬a falu dombjai,‭ ‬az otthon melege,‭ ‬a tavaszi ég kékje és az emberek akik számítanak.‭ ‬Ezek mind a cipzárszájú szörny fogsorán kívül rekednek,‭ ‬egyedül a kérészéletű remény elég kicsi‭ ‬,‭ ‬hogy megbújjon a nadrágok és blúzok között.‭ ‬A falu vonatállomásán lebzsel pár ember,‭ ‬ki északra‭ ‬-‭ ‬ki délre utazik,‭ ‬tanácstalanság lengi körül őket,‭ ‬a vasúti menetrend mindig változik és a járatok soha nem pontosan közlekednek,‭ ‬ma mégis csoda történik,‭ ‬vagy talán inkább nevezhetnénk sorsszerűségnek és megjelenik az acélkígyók hátán araszoló mozdony.‭ ‬A hosszas búcsúzkodástól eleve irtózik az utazó,‭ ‬mert minden felszakadó sóhaj megingatja hitét és elhatározását,‭ ‬pedig még csak a legelső lépésnél tart a végtelen úton,‭ ‬melyet ő és a sors hozott most közös nevezőre.‭ ‬Befut a szerelvény,‭ ‬felszáll rá és igyekszik visszafogni,‭ ‬hibernálni a torkot fojtogató érzéseket.‭ ‬Áldozat nélkül nem megy,‭ ‬az egyenértékűség elve az alkímia alapja is.‭ ‬Itt is pontosan ez történik:‭ ‬valami nagyon fontosat áldozunk fel,‭ ‬azért hogy valami ugyanolyan fontosat kaparinthassunk meg.‭ ‬A paradoxon mégis a közeli város vasútállomásán bontakozik ki az utazó gondolataiban míg várja a csatlakozást a nemzetközi gyorsra.‭ ‬Egyre csak búcsúztató és sok szerencsét kívánó üzenetek egész hada tölti ki‭ ‬telefonja‭ ‬parányi képernyőjét‭… ‬Hogy a gondolatmenet érthetőbb legyen,‭ ‬előtte még le kell szögeznünk,‭ ‬hogy az utazást megelőző napok érzelmi állapotának húrjait tovább feszítette a közösségi oldalakon megjelenő Vajdaság szépségeit bemutató fotóalbum,‭ ‬melybe belepillantva sorakoznak fel a szülőföld jellegzetes tájai,‭ ‬ugyanakkor emlékek is tódulnak a bejárt vagy meglátogatni tervezett helyek láttán.‭ ‬Egérút nincs,‭ ‬mert a videómegosztó portálon már pereg is az egyik reggeli műsor részlete,‭ ‬melyben a csantavéri lányból énekesnővé avanzsálódott Dér Heni‭ ‬büszkélkedik az alkarjára varratott tetoválással,‭ ‬mely olyan egyszerű és megindító,‭ ‬hisz csak egy szót lehet kiolvasni, szerb ciril írásmóddal:‭ ‬Vojvodina‭… ‬azaz Vajdaság.‭

‬A szülőföldhöz kötő hűség elemi erejének hatására az új élet is értelemet nyer és immáron nem merül el menthetetlenül az idő szirupjában:‭ ‬pár évet lesz távol csupán,‭ ‬hogy tanuljon,‭ ‬fejlődjön,‭ ‬aztán majd egy szép napon visszatér,‭ ‬hogy‭ ‬azt a földet szolgálja tehetségével,‭ ‬melynek porából ő maga is vétetett‭…

Utazás a “Balkán Expresszen”

A szerelvény falja a távolságot,‭ ‬a multikulturalizmus pedig eluralkodik a kupéban:‭ ‬én meg a zenetanárnő magyarul értekezünk,‭ ‬útitársunk pedig,‭ ‬az újvidéki származású férfi szlovákul telefonál,‭ ‬majd szerbül folytatja.‭ ‬Mindannyian Budapestre utazunk,‭ ‬mindenki más céllal:‭ ‬unokák,‭ ‬konferenciák és egész életek várnak itt bennünket.‭ ‬Kicsit irigykedek is‭ – ‬konstatálom magamban a keserédes érzést:‭ ‬ők pár nap múlva visszajönnek,‭ ‬de én maradok.‭ ‬El is merengek rajta,‭ ‬mi változhatott bennem,‭ ‬mitől eme pálfordulás‭… ‬hisz régebben az egy hetes veszprémi kirándulás,‭ ‬vagy éppen a háromhetes sárospataki honismereti tábor után szinte rabláncon kellet visszavonszolni az akkori Jugoszláviába.‭ ‬Most meg mikor még a csillagok állása is kedvez legszívesebben visszatáncolnék és hagynám a fenébe az anyaországot pirosfehérzöldsávos lobogóstól,‭ ‬turul madarastól,‭ ‬levágott szentjobbostól (amiről később kiderült hála Jégnek, hogy nem taglózták le, hanem csak ennyi maradt szegény Istvánból),‭ ‬feszti körképestől,‭ ‬egyszóval mindenestől.‭ ‬Micsoda ambivalencia‭… ‬kicsit talán ugyanúgy,‭ ‬mint a saját nemzeti identitásunk.

Az út hosszú,‭ ‬az előrejelzések szerint‭ ‬5‭ ‬órán át tart.‭ ‬Utólag kiderül,‭ ‬hogy ebből egy órányi a határon történő veszteglés.‭ ‬Gyanús külsejű öregasszonyok özönlik el Szabadkán a folyosókat,‭ ‬a legfurcsább az egészben,‭ ‬hogy ezeket az arcokat már láttam valahol‭… ‬a mindenki által ismert fantomok lennének‭? ‬Alkoholos italokat csempésznek Magyarországra,‭ ‬minden kabinba bekopognak és afelől érdeklődnek,‭ ‬hogy csak míg átérünk a határon nem vállalnánk-e magunkra párat‭… ‬A szerbek gond nélkül engednek ki bennünket,‭ ‬ahogy máskor is,‭ ‬a magyar oldalon megkezdődik a vonat ripityára szedése.‭ ‬A tortúra végeztével ismét meglódul a szerelvény.‭ ‬Suhan az Alföld az ablakban.‭ ‬Kényelmetlen zötykölődés az egész,‭ ‬és örökkévalóság melyben nincs álom,‭ ‬mert túl ideges mindenki ahhoz,‭ ‬hogy aludni tudjon.‭

Keleti Pályaudvar, Budapest, végállomás

Az érkezés közeledtére a külváros indusztriális miliője figyelmeztet,‭ ‬a panelrengetegek,‭ ‬az őrült tempójú közlekedés és a sok ember.‭ ‬A vonat végre megáll,‭ ‬árnyékba kerülünk a Keleti Pályaudvar kupolája alatt.‭ ‬Az idős zenetanárnőnek a leszállásnál is segédkezem.‭ ‬Megjelenik a lánya,‭ ‬megköszönik az asszisztenciát és így mondunk egymásnak istenhozzádot.‭ ‬Vonszolom magam mögött a kínai bőröndöt,‭ ‬mely rossz minőségű műanyag kerekein össze-vissza kacsázik mögöttem.‭ ‬Félúton megállít két suhanc és amolyan pesti akcentussal és‭ „‬bicsi-bocsi pajti‭” ‬szlenget nyomva sajnáltatják magukat,‭ ‬hogy‭ „‬gáz van‭”‬,‭ ‬mert nincs pénzük hazamenni.‭ ‬Közlöm,‭ ‬hogy nekem meg csak idáig volt pénzem eljönni és elhajtom őket a fenébe.‭ ‬Kicsit föl is fordul a gyomrom és őszintén remélem,‭ ‬hogy nem ez az általános‭ ‬társalgási forma errefelé.‭ ‬A pályaudvar lélegzetelállító,‭ ‬az égig érő üvegkupola és a bejárat feletti homlokzat láttán az embernek még a lélegzete is elakad.‭ ‬Masszív tömegek hullámzanak mindenütt,‭ ‬én pedig kicsit tanácstalanul igyekszem egy nyugodtabb kiszögellést találni ahol beváratom haverom,‭ ‬aki pár perc múlva meg is jelenik.‭ ‬Üdvözlés és érdeklődés az utazásról,‭ ‬én meg csak ugyanazt hajtogatom,‭ ‬mint a papagáj:‭ ‬hosszú,‭ ‬fárasztó, embert próbáló, holott nem igaz – csak a magam mögött dolgok emocionális ringása általi részegség okozza a szédülést.‭ ‬A lakáshoz tíz perc alatt átérünk,‭ ‬a lokáció hihetetlenül jó,‭ ‬a Rózsák Terétől szinte bármi fél órányi gyalogútnyi közelségben, igazi szerencse ez egy megrögzött túrázónak.‭ ‬A negyedik emeleti lakás kellemes,‭ ‬az új szobám pedig leginkább a régi családi házunk gyerekszobájának méreteire emlékeztet,‭ ‬amit oly sokszor sírtam vissza.‭ ‬A közepére állva bármit elérni karnyújtásnyi távolságra.‭ ‬Egyenlőre raktár jellegű,‭ ‬dobozokkal,‭ ‬súlyzókkal,‭ ‬reklámszatyrokkal és egy ággyal.‭ ‬Mérete mivoltán könnyű lesz otthonossá varázsolni a személyes kis szentélyt.
Ahogy leteszem a csomagjaim,‭ ‬már indulnom is kell az irodalmi oldal szerkesztőinek találkozójára,‭ ‬amely egy könyvbemutató apropóján került megrendezésre.‭ ‬A virtuális arcok valóságos,‭ ‬hús és vér emberekké vállnak végre.‭ Jég‬ elkísér,‭ ‬megmutatja hol merre kell fordulni,‭ ‬sőt még egy buszra is felszállunk,‭ ‬amely végig visz a Rákóczin egész az Astoriáig.‭ ‬A látvány sokkolóan gyönyörű,‭ ‬a késő délutáni nap kiemeli a régi házak domborműveinek sziluettjeit,‭ ‬alattuk az aszfalton araszolnak az autók,‭ ‬a járdán pedig az emberek forgataga.‭ ‬Minden gyors,‭ ‬hangos és szagos.‭ ‬Minden érzékszervet egyszerre erőszakolja meg a város szelleme és kezdi az utazó ingerküszöbének termosztátját áthangolni,‭ megelőzve az új tapasztalásból várható ájulást.

‎Egyedül maradva ténfergek az alkonyi tömegek egyre rohanó áradatában, míg meglelem az utcát és az Olasz Intézetet, ahol valahogy magától értetődően szerencsétlenkedve igyekszem megfogalmazni érkezésem apropóját. Ha Magyarországon járok mindig előre gondolom a mondataim nagy részét, hogy azoknak még szórendje se csenghessen természetellenesen. Az igazi fricska: mindig ezzel szúrom el és valami érthetetlen zagyvaságot sikerül benyögnöm. A portás lesajnáló üzemmódban közli: márpedig itt semmifajta könyvbemutató nem készül. Pár perccel később már odakinn várakozom tanácstalan kifejezéssel az arcomon, mikor a megmentő személyében megjelenik egy hölgy, aki tőlem érdeklődik, aztán gyorsan kiderül ő is ugyanoda érkezett ahová én és már kalauzol is a szomszédban lévő kávézóba. Az emeleten felleljük a társaságot, ahol leginkább Sünbarát személyének egyszerűsége örvendeztet meg igazán és ad biztos támpontot az elkövetkező két óra vegyes összképet eredményező társasági eseményéhez. Részemről inkább tűnt monologizált beszélgetésnek, mint interjúnak az összeröffenés, mely végkifejletét tekintve már már átcsapott vélt és valós cukormáz csorgatásába ami félúton valahol az alkotói alázat ‬elfeslését vonta maga után és saját értékítéletük egyre magasabbra pozicionálódott a félbizalmas megnyilatkozások nyomán. A golyó gellert kapott és célt tévesztett és ez az apró kis bosszúság igazi világvégének hatott a megtett út és a reménnyel teli várakozások tükrében.

Éjjel a városban

Búcsúzkodás után iszkoltam vissza a lakáshoz. Az éjjel rátelepedett a kerületre és teljesen új arcát kezdte mutatni, melyről eltűntek az egyediség azonosítására szolgáló szépségpöttyök, sebhelyek és ráncok. Ezek hiányában pedig tájékozódási pont nélkül maradva vakon baktattam és csak remélhettem, hogy nem épp az ellenkező irányba haladok. A Keleti Pályaudvarhoz vezető utat mindenki ismeri, nagy szerencsémre, így alig fél órányi bolyongás után végre hazaértem, de azonnal indultunk is tovább a közeli plázába SIM kártyát szerezni és élelmiszert vásárolni. Az erődítményként tornyosuló Arénában számtalan kisebb nagyobb üzlethelyiség ontotta túlfényezett csillogását a sétány járókelőire. A magyar Telenor logója legalább ismerős‬nek hatott, bár így is meglepett a procedúra, mely egy csomag igényléséhez szükségeltetett. Még meg is jegyezte Jég, hogy ugye milyen gyorsan megvoltunk? Hülye képet vághattam, de értetlenségemet magyarázandó közöltem: nálunk bemégy a boltba választasz egy kártyát, fizeted és csókolom, nálatok meg személyi, meg szerződés meg aláírás és csomó adminisztráció… Legyint: ez természetes, a bombariadók és terrortámadások bejelentése miatti anonimitás felszámolását irányozták elő vele az Uniós érdekvédők.

‎A Tesco igazi vásárlói mennyországnak minősül, mérteiből és választékából adódóan több‬ mint tíz perc míg minden palackozott ásványvizet végignéz az ember és egyezteti ízlése és pénztárcája szerint. A technológiai fejlődés pedig a kasszánál rúgott gyomorszájon, ugyanis a klasszikus pénztárak mellett egy önellátó, digitális mérlegkasszánál fizettünk. A kép még a mai napig is hiteltelen és leginkább egy sci-fi utópiájának töredékeként dereng az emlékezetemben (Anyám később, már itthon nevetett ki ezért: húsz évvel ezelőtt Németországból hazaérve neki sem hitték el, hogy automatából vásárolta a cigarettát, sőt néhanap még a kenyeret is – mi nem tíz évvel vagyunk leszakadva nyugattól, hanem legalább egy századnyi az elmaradásunk). A kosár tartalmát a bal oldali pódiumra kell helyezni, aztán az érintőképernyős monitoron el kell indítani a számlázást. A termékeket egyesével áthúztuk a bárkódolvasó alatt, majd a jobb oldali pódiumra helyeztük. Ha a két platformon mért súly tökéletesen egyezik, csak akkor enged számlázni a gép. Ezeregy nyílása lehetővé teszi mind az érmék, mind a papírpénz elfogadását is, a hitelkártyáról nem is beszélve. A visszajáró egy kis edénybe hull vissza, majd érkezik a számla (Magyarországon ezt inkább nyugtának szokás nevezni) és már el is lehet pakolni a termékeket…

Az első éjszaka

‎A vacsora után, mely igen szerényre sikeredett – csupán pár falatot tudtam letuszkolni a torkomon idegállapotomból kifolyólag – kölcsönvettem Jég laptopját és gyorsan hazajelentkeztem. Másnap visszaolvasva az esti csevegést konstatáltam, hogy igencsak elveszett és meggyötört hangulatban pötyöghettem a gép előtt. Meg is említettem, hogy talán rosszul döntöttem, mikor mindent magam mögött hagyva eljöttem. Ugyanezekkel a fájdalmas, honvágyat gerjesztő gondolatokkal hajtottam álomra fejem az első Budapesten töltött nap után. A különbség az utcák képe‬ és az emberek viselkedése között egész óceánnyi távolságnak hatott. A forgolódás közepette már-már elviselhetetlenné kezdett válni a szoba légköre így ablakot nyitottam. Feltehetően megőrültem – gondoltam, mikor fekete rigó ismerős dala kúszott be a függönyön túlról.

Csak másnap reggel, ébredés után bizonyosodhattam meg felőle: valóban élnek a belváros szívében rigók… csipetnyi Kishegyes akkor, mikor már különbség jön létre, fáziseltolódás keletkezik a két szó között: otthon és itthon.

Ez is érdekes lehet