Budapesti Napló 4.: Januári csend

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

(2012.01.03) A verandánkon állva hallgatom a csendet. Azt a tiszta, csak a januárokra oly jellemző, évkezdő némaságot. A falvak csendje különbözik a városokétól, attól tartok. Főleg a szülőfalué, mely jótékonyan takarja be fülünk, elrejtve értelmünk a világ zajától. Óvó ölelés, nem kétséges, de egy idő után már fojtás. Mégis. Ez az egy roppantmód fog hiányozni – sok más is, de ez felettébb.

A városok dzsungelek amik a maguk törvényei szerint működnek. Zajosak, szagosak, fényesek. Ez ellentétben áll mindazzal amit eddig tanultam a tavaszi éjszakákról, melyeken a virágba borult szilvafák alatt sétáltunk. Csendes, illatos, árnyas érzése a létnek. Anyám nem bánta meg soha, sőt szerette életének ama periódusát, melyet külföldön, nagyvárosban tölthetett. Megnyugtat: teljesen más, és néha hiányzik ez a fajta csend, de kárpótlásul ott a lüktetés, a soha nem szűnő nyüzsgés. / telve élettel – mely a maga módján vad és veszélyes.
Ő fogalmazta meg azt amit nem igen értettem soha, az „urbanizáltak“ furcsa gondolkodásmódját: „Egy ember az egész életét elmesélheti neked a metrón, vagy az utcán, gyakorta őszintébb az idegennel, mint bárki mással (baráttokkal, családdal, párjával, Önmagával), hisz úgysem látja őket többé.“
Nincs felelősség, elnehezítő kötöttség, mégis az igény, hogy valakiben nyomot hagyjunk végtére is kielégül. Így már megértem azokat is, akik „szeretnek gyónni“ – csak azt nem fogom fel tán soha, miért nem jöttek még rá, ez szükségtelen, ha magukkal szemben őszinték. Persze, akkor nem kellenének se egyházak, se pszichológusok, sőt, talán még politikusok sem. Akkor nem lenne akkora értéke a falusi csendnek se, amit nem lehet dunsztos üvegbe zárva magaddal vinni.

Az utolsó januári csendemet, melyben csak én vagyok négyszemközt magammal.

 

Ez is érdekes lehet