(2012.10.07) Amikor Budapestre költöztem nem volt semmiféle koncepcióm vagy tervem arra vonatkozólag, hogy mégis mihez fogok majd itt kezdeni. A legfontosabb az állampolgárság teljes jogú megszerzése volt, és mikor költözés előtt egy évvel letettem az esküt úgy gondoltam megnyílt végre az út, mely tovább visz és lehetőséget nyújt egy másfajta életre. Nevezhetnénk egy tudatos döntések által vezetett sikertörténetnek is, mégis úgy gondolom őszintének kell lennem és elmondanom: az utolsó utáni pillanat véletlenjein múlt az itt maradásom, idegenek jóindulatán és csak legkisebb mértékben saját képességeimen.
Egyszerre küzdve a változás örömével és bánatával, az érthetetlen honvággyal – mely létjogosultságán még én magam is meglepődtem– gyakran még arra sem volt erőm, hogy reggelente felkeljek és újabb x mennyiségű állásajánlatra küldjem szét az önéletrajzomat.
A kezdeti dőzsölésnek igencsak korán korlátot szabott a tudat, hogy a tőkém biztos bevételi forrás nélkül egyre csak apad és abban a pillanatban, hogy kritikus szint alá süllyed, kénytelen leszek szedni a sátorfámat és visszaköltözni oda ahonnan a leginkább elvágytam már hosszú évek óta. Nem olyan könnyű itt sem munkát találni – vagy inkább fogalmazzunk úgy: olyan munkát mely megfelelő feltételek mellett tisztes bérezést is nyújt. A kép, mely a fejemben élt a nagyvárosi munkakörülményekről és lehetőségről meglehetősen túlexponált, pontatlanul erősre színezett avantgárd festménynek hat a megismert valóság ellenében. Nem könnyű munkát találni, sőt iszonyatosan nehéznek is tűnt néhanapján – bármit is hiszünk egy gazdaságilag megrendült ország nyomorgó kistérségi falvát magunk mögött hagyva.
Az első időkben nagyon nehezen viseltem magam is, miként oszlik fel a rózsaszín köd és mutatja meg a város igazi arcát. Először a munkaügyi központba jelentkeztem be, mely a hasonszőrű szerbiai intézményekhez képest egy megédes délibábnak tűnik: a frissen bejelentkezett munkavállaló kötelezően képzésen vesz részt, melyben tájékoztatják a lehetőségeiről, hogy hol és milyen módon tud állást találni, sőt mi több a várószoba pannóján bőségesen áll rendelkezésre különböző típusú állások egész sora, kezdve a takarítótól, a lovászon keresztül a vegyipari üzem laboránsig.
Vannak nagy lélegzetvételű felvételek is, jómagam is egy ilyenre futottam bele, mikor egy a kormánnyal együttműködő cég keresett adatrögzítésre munkatársakat. A felvétel procedúrája több fordulós képességelmérő tesztek sorából állt egy a Moszkva tér környéki irodaház épületében. Miután mindegyiken megfeleltem már csak a szükséges okiratok beadása volt hátra. Biztosítottak róla, hogy e-mailben kapok majd tájékoztatást. Vártam. Nem történt semmi. Felhívtam őket, sőt személyesen is visszamentem hozzájuk. Sűrű elnézések közepette biztosítottak, hogy jön majd az a levél. Némi aggodalommal voltam a késlekedés okán és már lelki szemeim előtt láttam a további problémázást a diplomám okán – hisz hiába kétnyelvű az egész elejétől a végéig (szerb és magyar nyelven párhuzamosan bizonyítja a végzettségem), nem kívántam belefutni a „nem tudjuk elfogadni” kezdetű örökzöldbe. Tehát kisebb vagyonért készítettem belőle a hatóságnál hivatalos fordítást. Mint utólag kiderült – teljesen hiába, hisz megérkezett a várva várt adatbekérő levél én pedig bőszen csatoltam minden bizonyítványt és iratot amit magammal hoztam, mégsem volt elég. Felhívott az egyik élére vasalt fickó, hogy a cég jogászai átnézték mind az eredeti diplomát, mind a fordítást és „szerintük” ez a szövegkörnyezet alapján nem bizonyítja, hogy ténylegesen befejeztem a középiskolát – pedig szerepelt rajta az érettségi megfelelés illetve a szakvizsga eredménye is részletesen kifejtve. Mégsem igazolja, hogy valóban befejezettnek nyilvánítható az oktatási intézményben töltött négy év tényleges lezárása. Szerezzek másikat! Ingerült lettem, főként mert a kritérium egyébként is csak általános iskolai végzettség lett volna és minden képességfelmérő tesztjükön átmentem. Sebzettnek és megalázottnak éreztem magam: nem képességeim döntik el alkalmasságom, hanem hogy honnan jövök… Közöltem, hogy sajnos nálunk az állam csak ilyen bizonylatot ismer és máshol elfogadják, majd sajnálatomat fejeztem ki, hogy raboltuk egymás idejét és levágtam a kagylót.
Újabb önmarcangoló periódus következett, mely ideje alatt legalább végignéztem egy rakás sorozatot és filmet, hogy valamennyire eltereljem a kudarcokról a figyelmem. Ebben az időszakban kb. 60-70 céghez küldtem szét az önéletrajzaim – melyekre túlnyomórészt nem érkezett válasz, vagy ha mégis, akkor csak annyit közöltek, hogy már betelt az állás.
Hogy maradni tudtam, az ilyen szempontból Majának köszönhető, aki beajánlott egy call centerbe, így másfél hónap munkával sikerült némi időt nyernem. A telefonos munka nagyon sok tanulsággal járt – hogy a szó milyen ocsmány módon is használható, forgatható és az igazság felderítésének, kimondásának eszközeit hogyan kell ködösítésre, sőt tovább megyek, átverésre használni teljesen letaglózott. Hiteltelen és aljas – ez a két szó járt a fejemben a hívások között ugyanakkor, ha továbbiakra tekintek, akkor egyrészt a kitartásom határai tovább tágultak és ezen időszak üresjáratai biztosították a lehetőséget, hogy eljussak oda, ahol most vagyok.
A révbe érés egy olyan céget jelent, ahová pont azért jelentkeztem, mert olyan munkát hirdettek, mely szorosan kapcsolódik legkedveltebb passziómhoz, az íráshoz… Mindig az utolsó utáni pillanatok, igaz? – a saját sorsomból tanulva úgy hiszem, ez már nem lesz soha másként, számomra mindig a szakadékba zuhanástól egy másodpercre zajlik az élet. Folyamatosan a meredélyen és nincs kényelmi zóna, hol külső körülmények okán, hol a belső hajtóerő elfojthatatlan zakatolása miatt. A szorongató helyzetek minden ocsmányságuk ellenére pozitív jelentést kell hordozzanak – a hibákból tanulunk és minden élettapasztalatunk számít, ahogy ez is.
Nem sikertörténet, soha nem is volt az. A véletlenek alias alacsony valószínűségi faktorral bíró események összegződése és az emberek jószándékának eredménye mindez. Nem mézeskalács és feneketlen bőségszaru az élet ha összetettebb vonatkozásait vesszük figyelembe. Ahogy az őskorban az első emberszabásúak megküzdöttek a mamut leterítéséért nem kevesebbet kockáztatva mint az életüket, ugyanúgy az újkor embere is megküzd a munkáért és saját létének jogáért. Csak a díszletek változtak meg, a történet ugyanaz.