(2012.05.04.) Az életkedvet visszanyerni mindig viszontagságokkal teli vállalkozás. A kiégés igen fiatalon szívszorító: mind látni, mind magunk is átélni. Ott álltam a megszerzett középiskolai diplomámmal és egész egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Nem tudtam mit is tehetnék, nem ismertem a következő lépést. A sejtés már akkor is bennem élt: nem itt, nem ezen körülmények szükségesek ahhoz, hogy a valódi életemet élhessem, az ezen túllévőt. Az elvándorlás lehetősége akkor még kivitelezhetetlen feladatnak tűnt, hisz anyagi helyzetem csupán az elkövetkező hétre redukálta a jövő fogalmát, de az is gyakran előfordult, hogy még a következő nap is puszta ködbe burkolódzva várt rám az utcasarkon túl.
Hamis csillogásként ragyogott a falu újjáéledő zöldje, mikor kiszálltam a taxiból. Kezemben a poggyász, talpam alatt a jól ismert utcák járdáinak utánozhatatlan koppanásai, a forró májust ígérő zamatoktól tömény levegőben. Hazafele, az igazi otthon felé baktatva érzékszerveimmel pajkosan játszó világra leltem. Az élmény bekúszott a tudat küszöbe alatt és felötlött a kérdés: miért is hagytam itt Tündér Ilona kertjét, ezt a valóságos paradicsomot, melyet úgy ismerek, mint a tenyeremet? Miért cseréltem le a nyüzsgő városra a nyugalom szigetét? Az érzékcsalódás eme csalfa, kielégített honvágytól sem mentes önmarcangolása egész addig tart, míg bele nem futsz az első éppen arra járóba, vagy nem látod meg a piactér sarki boltja előtt sörözőket. Abban a pillanatban rájössz, hogy kérdésed pusztán költői nyavalygás, egy hülye kényszerképzet eredménye, ami azt sugallja: ugyan, hisz itt is boldog lehetnél…
A szembejövők arca aztán lenulláz minden fajta kétséget, hisz meggyötört ábrázatuk barázdái közül könnyű kiolvasni a címszavakat, mint valami újság első oldaláról – miközben a belső lapok cikkeire már nem is vagy kíváncsi, mert szóról szóra ismered már mindet. Minimálbér, húsz éves reménytelenség, belefáradás, törleszthetetlen hitel részletek, mesterségesen beszabályozott euró árfolyam, politikai belharcok és csip-csup ügyek, anyázás, csőd, megélhetési bűnözés, korrupció, kilátástalanság, munkanélküliség, nyugdíjkorhatár, fásultság. Ezek csak a mindenki által ismert és elismert bélyegei mindennapjainknak, mögöttük pedig ott húzódnak azok a dolgok is, mely az érzékenyebb lelkületűeket egyenesen elüldözik innen: továbbtanulás helyett tv, könyv helyett apróhirdetés, színház, mozi és múzeum helyett kocsma, sport helyett drogok, kultúra helyett pedig legyintés mindenre. Erősen beszűkült tudattal könnyebb elviselni a bilincseket is….
Az itthon töltött napok folyamán igyekeztem minimálisra redukálni az emberekkel történő érintkezést, de még így is sikerült szóba elegyedni sokakkal. A választások árnyékában eutanáziára váró ország, az ígéretek bőségétől és a kapu alatt behajított röplapoktól felerősödő életundor kézzelfogható. A buszmegálló teleplakátolva, vasárnap sorszámkarikázás, megint. Találkozás egy régi kuncsafttal: Épp a topolyai munkaközvetítőbe megy, mert már nem akaródzik nekik kijárni helybe, pedig munkanélküli akad szép számmal a község mindhárom településén. Még öt évet kellene valahol lehúznia és talán megkapja a nyugdíjat. A lánya havi tizenötezerért gályázik – éppen elég az életben maradáshoz. A városhoz félúton, a buszon ülve már elmegy a kedvem a beszélgetéstől is… Visszaérve betérek a falu vadonatúj kínai üzletébe. Ez már a harmadik, a másik kettőnek sincs forgalma, erre itt van a következő. Mi már csak kínaiban vásárlunk úgyis. A boltos lányok régi ismerősök, arcukról egy pillanat alatt leolvasható a helyzetkép. Bár ne kérdeztem volna rá, de anélkül is mondják:
– Reggeltől estig vagyunk, hétfőtől szombatig, aztán vasárnap hozzák az új árút. Ha tízezret nem kapjuk meg, akkor nem maradunk ám!
Dühös leszek… Tízezer? És még az se biztos? Hát hol van itt a munkaadó és munkavállaló közötti párbeszéd? Mi az, hogy nincs előre leszögezett, megbeszélt bér, vagy egy valamire való bérminimum? Pláne ilyen végeláthatatlan munkaidővel?
Ami igazán megdöbbent az a nagy kérdés: – Te miért mentél el?
Hebegek habogok valamit, aztán igyekszem dióhéjba foglalni, hogy pont ezért, hogy az egyik legjobbnak tűnő munkahelyen sem kerestem annyit, amennyiből kezdhettem volna valamit magammal, igaz ez csak az érem egyik oldala – a másik talán nem is annyira lényeges azok számára akik már megszokták ezt a takaréklángra állított életet. Hogy szórakozni, kikapcsolódni se idő, se pénz, se lehetőség. Hogy három év alatt a reggeli nyitásra és az esti zárásra szűkült az élet értelmesebbik része a boltban ahol jómagam is dolgoztam és hogy az emberek negativitása oly mértékben kezdte belőlem kiégetni a hitet és a reményt, ami már elérte végül az ép ésszel elviselhető határt.
Nem vagyok különc – és ez a tény megnyugtat, ugyanis én a kései elvándorló hullámhoz tartozom, nem az első pionírokhoz, akik tíz évvel ezelőtt a NATO bombázások alatt és után döntöttek a távozás mellett. Én kivártam, de a fiatalság (ami még megmaradt bennem) nem tud húsz meg harminc éveket egy helyben topogni bizakodva, hogy jobb lesz. Ezért az elvándorlás, az édes otthon elhagyása, mert szinte megfolyt az ölelése, alig kapunk levegőt. Másrészről tehetünk bármit helyben, ha azt szabadúszóként visszük véghez, akkor meg sem történt, ha pedig valamely ideológia színeiben, akkor zászlójára tűz a politika, ami megint csak szerencsétlen elköteleződés azok számára, akik a szabad vélemény nyilvánítás és a szókimondás mellett tették le voksukat… Mert gyakran egyedül maradunk a szörnyeteggel szemben, hátunk mögül eltűnik a támogató tömeg és mi egymagunk hiába vágjuk le a sárkány egy vagy két fejét az visszanő. Összetartásunk hiánya okozza fiataljaink menekülését és az itt maradók elbukását…
Az pedig, hogy milyen messze megyünk, hogy csak a következő városig, másik országig, vagy a világ végéig talán egyenes arányban áll a kiábrándultságunk mértékével is. Van aki hetente, két havonta és tíz évente jár csak haza – akkor is látogatóba, de egy hét a régi miliőben bőven elég, hozzá, hogy jogosnak érezzük, hogy megbizonyosodjunk afelől: jól döntöttünk, helyesen cselekedtünk, mikor azt mondtuk – nem…