(2012.07.29.) Odvas üregű fa az idő, melynek belsejébe mindig elrejthet valamit az ember, kincset vagy hasonlót. Aztán mikor legközelebb kibányássza a lyukból megkeseredve veszi észre, hogy valami teljesen más, önmagával immáron nem azonos tartalmat tart a markában. Voltaképp a kincs még ugyanaz, nem ott van a baj. Mi magunk változtunk meg és a ráeszmélés megindító perceiben talán még könnyet is ejtünk afeletti aggodalmunkban: lám semmi sem állandó, semmi sem örök…
A kincsek kopásának mértéke persze függ az időtől is, ami elmúlt közben: egy év.
Állok a hazalátogatás közepén és tépelődöm: teljesen más volt minden egy évvel ezelőtt. Buja volt a táj, haragos zöld a fű, élettől nyüzsgött itt minden. Ehhez képest nem ismerős az aszálysúlytorta falum és az azzal kapcsolatos emlékeim egy évvel ezelőttről. Akkor még teljesen más dolgok jártak a fejemben és más vágányon zakatolt az életünk. Azon aggódtam, hogy meddig konzerválható a szenvedély és a szerelem, lehet-e tartós záloga az alkotásnak, a hol sztratoszféráig lökő, hol a Föld izzó magjáig taszító érzelmek eme furcsa összességének. Igába foghatom-e hosszú távon a kötődést és létezik-e bármi fajta jövője két embernek, akik már az elején eldöntötték: ideiglenes ezen a nyáron minden lépés, érintés, csók és éjszaka. Csak formula és kellék valami nagyobb varázslathoz, melyekre már nem lesz szükség mikor kiteljesedik a kör.
Mindig az alkímiával dobálódzok, ha az áldozathozatalt próbálom példázni, akár magamnak, akár az olvasónak. Az egyenértékűség elve. Ha valami nagyot akarsz létrehozni, akkor egy azzal azonos értékű dolgot kell elpusztítani, mert a semmiből nem lehet teremteni valamit. Ez utoljára Istennek ment, persze neki más eszközök állottak rendelkezésére és a halandó nem birtokolhatja ugyanezt a hatalmat. Voltaképp semmi szüksége nincs is rá, de áhítja szüntelen, mert milyen jó is volna megtartani minden javunkat és csak gyarapítani vég nélkül. Viszont Istennel ellentétben az emberi lét nem bírja el ennek súlyát, ezért maradt meg a transzmutáció tudálékossága számunkra és egy életet tölthetünk vele, hogy alapanyagunkat, a szabad akartot formáljuk újra és újra, vágyakat gerjesztve és térképeket éteri céljaink felderítéséhez.
Őszintének lenni – pont ez veszett el belőlem is az utóbbi egy évben. Kioldották a magammal szemben támasztott elvárások eme örökérvényű misztériumát az alkotásnak. Még ha mondandóm akadt is, inkább hallgattam, mert ügyelni kell minden léptemre, amit most teszek. Megterveztem a jövőt, szigorú kereteket és határokat szabtam számára. Buta az ember, végtelenül buta és naiv, mert áltatja magát és a mások, a külvilág mérlegének nyelvét figyeli veszettül: nem találják-e túl könnyűnek. A bukást is vállalni kell, mégha büszkén tesszük is azt, de hazudni, vagy éppen ferdíteni rajta tilos, mert hitelünk elveszthet örökre. Hát elmondom, hogy én is hibáztam és sok emberen gázoltam keresztül. Bekebelezett a város, melyben élni szándékozom, elaljasított a társadalom melyet magamnak kívántam. És ezért nem ők a hibásak, a körülmények, mert mint ahogy a nevük is jelzi, puszta körülmények… A szándék a pokolgép távkapcsolója és én megnyomtam a gombot. Ami maradt a robbanás után, nem tetszik. Kreatív káoszra készült a szív, erre itt van ez ami: romok.
Viszont ez is a sors jó szokása, hogy mikor tényleg veszve van minden, jön valami vagy éppen valaki a semmiből és visszaadja a hited. Hány aduászunk van egy életben, mennyit kevertek bele magassabbrendű kezek létünk paklijába? Talán nem is fontos ez sem, hogy elfogynak-e valaha. Csupán annyi bizonyos, hogy mindig az utolsó utáni pillanatban történik a csoda. Ám a csoda kiváltásához nem árt némi emberség , őszinteség és esetlegesen jámborság. A hozzám hasonlók, akik irányítani szeretik még saját metabolizmusuk bűzös természetességét is, nehezen adják át a gyeplőt olyan helyzetekben, amikor már látják: elbíztuk magunk és gőgünk csalánerdejéből nincs kiút.
Mégis/meg kell tenni…