Budapesti Napló 11.: A város lüktetésének furcsa extázisában

írta Árpád
2 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

(2012.06.18.) A város. A város. A város. Vakító fény, izzasztó forróság. Tomboló nyár, hőségriadó, szmog… mindezek alatt a lüktetés, az erőszakos, csupán hajnalonként csillapodó folytonos pulzálása az életnek, mely darabjai szemfényvesztő csillámot szórnak szanaszét. Budapest sajátos fenyegetése pont abból a kétszínűségből ered, ami a magyar főváros sajátja: iszonyatos szépségének púdere alatt cserzett bőr húzódik, mély ráncokkal, melyben az erkölcstelenség fertője rejtezik.

Egyszer régen belekezdtem egy történet megírásába, mely egy névtelen városban játszódott és egy elkeseredett nőről szólt, aki mindent elvesztve örömlánynak szegődik egy régi piros lámpás házhoz, ahol az szex rejtett technikáin kívül megtanítják nekik a gyilkolás művészetét is. Feladatuk a kedves kuncsaftok kielégítésén túl a bankszámlaszámuk és pin kódjuk, illetve más érzékeny adataik ellopására is kiterjed és bizonyos esetekben halálos csókkal halmozzák el az akkor már utolsó halálhörgéseiket hallató bankárok, maffiózók és politikusok orcáját.
Ezzel az ötlettel csak egy apró probléma volt: annak ellenére, hogy képzelőerőm szinte végtelen, nem volt elég tapasztalatom a várossal, a városi élettel, a város ritmusával kapcsolatban, így a megírt történet hiteltelen és sok helyen téves lett volna. Ezért is most Budapest. Persze még sok más miatt is: művészetek, színház, új emberek, buja örömök, lélegzetelállító tájak és a kisstílűségtől és begyepesedettségtől történő szabadulás reménye. A tény az, hogy mindezt valóban képes megadni a város. Sőt mi több, szinte nyakon önt vele: váratlanul és az ellenállás legcsekélyebb lehetőségének bármilyen reménye nélkül. Élvezni és szenvedni egyszerre a nyomás alatt…

A város legveszélyesebb lényege, fókusza pont az illúzió. Az idő feletti furcsa illúzió, hogy itt nem vesszük észre, nem hallatszanak az állandó zsivajban a homokszemek pergésének koppanó hangjai. Mintha minden ami már három hónapja velem történik egy végtelen tengelyen helyezkedne el és se eleje sem vége. Szinte nincs is múlt itt, csak másnap, meg holnapután, meg jövő hét. Csak a haladás bizonyossága, az előre rohanás villanásnyi képeivel. Hogy már nem kápráztat el a 4es 6os vonalán araszoló kombinók modern mivolta, hogy már nem szédülök a metró alagút mély garatjába kiöltött nyelvkény lógó mozgólépcsőkön, sőt szaladok is rajtuk le és fel, ha késésben vagyok. Hogy a BKV már számomra is főellenség a közlekedés során, hogy a kínai kaják minden fajtáját ismerem és tudom, hogy különbség van a Wesselényi utcai és a Harminckettesek téri csípős-savanyú leves íze és állaga között. A támpontok tudják csak megszilárdítani az emberi elmét: ilyen a lány aki a Metro újságot osztja az aluljáróban: minden nap mosolyogva köszönünk egymásnak és szép napot kívánunk, vagy például a munkatársak a cég udvarán, ahol mindenki láncdohányos. Bár magas a fluktuáció, kezdő csoportunk tizenöt fője két hét alatt alig hat személyre csökkent: gyorsan kell tanulni, sokat és stílust kell kialakítani, pszichológiai fegyverarzenálunk pengéit köszörülni, hogy át tudjunk törni az ellenálláson. Két kéz összekulcsolódik a rohanásban: erdélyié meg vajdaságié – hozott múlt, szégyenletes évek és a gyógyulás lehetősége. Szívük nem nagyon maradt a folyamatok lezajlása után, csak néha villan valami kis kedvesség morzsa. A kérdés mindig ugyanaz: miért tudunk őszinték lenni még a hazugságokkal teli világban? Talán nem is fontos, csak az számít, hogy néha még megtudjuk lepni önmagunk még elvesztettnek hitt dolgokkal.

Annyi minden történt, annyi kis történet van… Találkozás egy nagyszerű csajjal akire felnézek, hisz nagy blogger példakép és az átlag magyar attitűdtől történő eltérése kellemesen meglepett, másrészről a vele leküldött sör és pálinka az első személyes találkozás ellenére bensőséges és vigasztalónak hatott. Vagy az új ismeretségek cirógató megléte. Ahogy Jéggel is sikerült közös hangot találni és ahogy a mindennapok során mindig vidáman járjuk a várost és hol ő, hol én, hol közösen csodálkozunk rá, vagy borzadunk el az itteni lét hullámveréseiben…
Hol csak hangosan, röhögő görcsök közepette hahotázunk a 178-as buszon, miszerint közös ismerősünket wc papír zabálása okán a Zewa saját halottjának tekinti, ha magához szólítja a huzatos fosás után az Úr és a szemfödele is lila, virágmintás, orgona illatú WC papír lesz majd.

És a tény, hogy itt van még velem Jég, Zafír, Maya, Maxic-san, Bada, Pálinkás lány, Múzeumőr, és a többiek oldani látszik az első idők keserű magányát, mert volt olyan nap, mikor nagyon kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, szemközt a nagyváros vicsorgó fenyegetésével szemben. A bizonyosság, hogy annyi élménnyel látott már el így is ez a pár hónap, melyből évekig tudok majd meríteni, ahogy azt már Fruzsi is megjósolta jó előre…

Ez is érdekes lehet