Avala InterCity – beszélgetések a “sorsvonaton”

írta Árpád
0 megtekintés
Figyelem! A bejegyzést több, mint egy éve publikálták, ezért annak tartalma elavult vagy irreleváns lehet.

Az Avala InterCity szerelvénye és a hozzá kapcsolódó Avala-élmény a Balkán sajátos, emblematikus szimbóluma, mely magában egyesíti az elvándorlást és az új kezdet lehetőségét. Már három éve ingázom vele ünnepek és szabadságidő táján az otthon és az itthon között és kevés kivétellel mindegyik úton sikerült érdekes emberekkel szóba elegyednem és diskurzusaink mentén tanulságos, megható történetekkel lettem gazdagabb. Ezen élettöredékek értelmezése kicsit olyan, mint fizikaórán a mágneses mezőkkel folytatott kísérleté: mágnes bújik meg a fehér lap alatt, melyre fekete vasreszeléket szórunk és azok kirajzolják a mező alakját és irányát – mint egy iránytű, mely mindig elfele mutat…

 

József (26) – Szabadkáról éppen Budapestre tart, ahol stuttgarti barátnőjével találkoznak, hogy továbbinduljanak Berlinbe, ahol a lány tanul, míg József DJ-ként dolgozik majd, mivel fiatal kora ellenére már jól ismerik Európában mint lemezlovast, míg Szerbiában soha nem lépett fel a lehetőség hiányában. Előtte próbálkozott több munkahelyen is, de nem találta meg számítását sem bérezésben sem megbecsülésben, a szerb határőrségnél is eltöltött egy rövidebb időt, de a természetes mértékűnek tekinthető korrupciót nem volt képes elviselni, habár profitálhatott volna belőle jócskán. Tisztességesen kíván megélni, olyan munkából melyet szeret.

Damir (38) – Budapestről utazik Újvidékre, még a 90-es évek dél-szláv háborúja alatt emigrált az akkori Jugoszláviából, most sem szívesen megy haza, de egy közeli hozzátartozója elhunyt és a tisztesség megkívánja, hogy részt vegyen a temetésén. Kelebiánál Szerbiába lépve el is vezetik a határőrök, mert a papírjaival nincs minden rendben – ettől rettegett, hisz a nyilvántartásban bizonyosan nyoma van, hogy annak idején megszökött a sorozás elől – de bő 15 perc múlva széles mosollyal ül vissza a kupénkba: hál istennek beengedik, nem lett belőle probléma. Damir az emigráció után Budapesten húzta meg magát és alkalmi munkákból él mind a mai napig, mivel a nyelvet nem sikerült még elsajátítania teljesen, de van egy magyar felesége és 7 éves a kislánya; a temetés után azonnal indul vissza hozzájuk.

Mihály (67) – Budapestről utazik Topolyára, onnan pedig haza a közeli Moravicára. Mikor a csiszológéppel és hasonló szerszámokkal megrakott sporttáskáról kérdezem mesélni kezd: Mosonmagyaróváron volt a fiánál, aki ott vett egy takaros családi házat, ám ráfért némi felújítás, az öreg meg úgy gondolta besegít. Mihálynak három fia van, ketten Magyarországon élnek, a harmadik Németországban lett üzemvezető az egyik nagyobb autógyárnál – szakirányú végzettség híján a szorgalmának hála. Ők nem menekültek annak idején, hanem szépen lassan, egyik a másik után vágott neki a nagyvilágnak, mert nem láttak jövőt otthon Szerbiában, pláne nem falun, habár megművelni való föld is akadna szép számmal. Mihály és felesége latolgatják, hogy eladják mindenük és Magyarországon, a gyerekekhez és unokákhoz közel vesznek házat maguknak – habár ezt a döntést nehezen hozták meg, mert mindketten idős korukig igyekeztek kivenni részüket falujuk közéletéből, szüreti bált szerveztek, meg hagyományőrző ünnepélyt. De kinek őrizzék, ha az övéik idegenbe mentek, nem mintha túl sok fiatal maradt volna egyébként is.

Júlia (72) – Újvidékről utazik Budapestre. Nagyon izgatott, mert láthatja az unokáját, sőt másnap még hangversenyre is mennek, mert a kislány is fellép – zeneiskolába adták a szülők, akik még a délszláv háború idején hagyták el az országot. Jó lenne többször találkozni, de a ők sokat dolgoznak, nem akkor jönnek mikor szeretnének, így maradnak az ünnepek és a jeles alkalmak, mit ez a mostani is. A kor előrehaladtával Júlia sokat aggódik, de örül, hogy az utódainak legalább jól megy soruk.

Anita (27) – Topolyáról Kiskunhalasig utazik, ott várja magyarországi férje, akivel az egyik közeli tanyasi gazdaságban élnek és főként pulykákat tenyésztenek vágóra. Anita két éve költözött el, egyrészt a szerelem, másrészt a megélhetés miatt. Itthon az egyik kínai üzletben volt eladó éhbérért, majd egy pékségben helyezkedett el, de az sem fizetett túl jól. Mindamellett, hogy sokat dolgoznak párjával és annak családjával, úgy érzi, hogy van értelme az életének, látja, hogy munkája gyümölcse hogyan érik be. Most azt tervezgetik, hogy pizzériát nyitnak a faluban, szeretnék magukat a vendéglátásban is kipróbálni, a helyi viszontagságok ellenére bizakodóak.

Sarolta (28), Robi (30) – Topolyáról utaznak vissza Budapestre, három hónapja élnek a fővárosban. Előtte Bécsben próbálkoztak, de az egyre telítettebb munkaerőpiac és a bevándorlók illetve vendégmunkások nagy száma miatt nem sikerült megfelelő munkához jutniuk, hogy fedezni tudjanak egy albérletet, mert nem akartak különválni és munkásszálóra menni. Sarolta kezdetben egy szupermarketnél dolgozott, de a nem átlátható bérrendszer és a nyilvánvaló lehúzás miatt váltott, most egy fogyatékkal élőkkel foglalkozó alapítványnál dolgozik, míg Robi egy belsőépítészettel és villamosvezeték-bekötéssel foglalkozó vállalkozáshoz került. Habár otthon, Szerbiában Robinak állami munkahelye volt, míg Sarolta a családi gazdaságot irányította nem futotta a tisztességes életre. Dacára, hogy a rokonok biztatták őket, nekik eszükbe sem jut gyermeket vállalni Szerbiában, mert nem látják biztosítottnak a jövőjét. Az elvándorlást tartották egyedüli alternatívának, mielőtt beletörődnének a sorsukba. Egyelőre úgy tűnik sikerült megvetniük a lábukat a magyar fővárosban és örömmel vágnak neki a kihívásoknak.

Ez csak hat történet, hat beszélgetés a számtalan közül, melyek elhangzanak időről-időre a Avala Intercity Belgrádtól Prágáig (újabban pedig Bécsig) közlekedő vonatainak másodosztályú kupéiban, miközben odakinn suhan a Balkán meg az Alföld az utazók szemének tükrében, távolodva valamitől, közeledve valamihez. A viszonyok pedig a két végpont között soha nem egyértelműek.

0 hozzászólás

Alex 2015.02.14. - 16:06

Ez nagyon szomorú! De igaz sajnos. 🙁

Én is Budapesten élek, szüleimmel,Szabadkáról jöttünk át,bár én már alig emlékszem az ottani dolgokra,1995 óta Pesten élünk,testvérem már itt született.
Szoktunk néha visszamenni,de gyomorgörcs van mindenkinél az utazás folyamán.
Minden leépülve az emberek idegesek,fáradtak.
A szerbek ugyanúgy panaszkodnak,nem jó érzés ott lenni,mostanában nem is erőltetjük a dolgot.A rokonok,barátok nagy része is Pesten illetve Szegeden van és pár Németországban.Nincs is kiért Szerbiába menni. 🙁

Én már Budapestet tekintem az otthonomnak,nem tudnék Szerbiában élni.Itt is zavar 1-2 dolog,de nem lehet összehasonlítani a kettőt.

Üdvözlettel; Alex

Szabó Árpád 2015.02.21. - 22:54

Kedves Alex!
Igen, Szerbia valahogy nem akar jobb hellyé válni; már lassan harminc éve, mióta végigéltük a háborút egyszerűen nem képes átlépni a saját árnyékán.
Érdekes, hogy pl. számomra Budapest már lassan az “otthon” fogalmára rímel, de még mindig nagyon tud hiányozni a Balkán a maga egyedi hangulatával, a kultúrák keveredésével, a sok nyelvvel és néppel és a sokféle étellel.
Ott kell nevelkedni, beszélni kell a nyelvet és csak akkor lesz képes “ismerősévé” fogadni az ország, de ez így van minden országgal a világban.
Remélem jönnek jobb idők Szerbiára, eleget szenvedtek már az ottani emberek.

Ez is érdekes lehet

%d bloggers like this: