Izoláció napló

Aztán hirtelen elkezdték a korlátozásokat feloldani, vidéki városokban már helyreállni látszott az élet, kicsivel később pedig, itt Budapesten is kinyitottak az éttermek, kávézók. Ezt személyesen is megtapasztaltam, mikor az elmúlt három hónap esti madárcsicsergését felváltotta a magukat értelmiséginek mondó, negyvenes éveikben járó, részeg nők káromkodásai és kappanhangú tinik vihogása az ablakom alatti belső udvar jazz kávézójából.

Késő délelőtt van; becsorog a fény az ablakon, programhibákat toldozok-foldozok, közben egy kiotói fúziós-jazz bandát, a Jizue-t hallgatom. Kávé dorombol az ereimben, a hangszóróból a basszus ráfelel.

Pirosodó buborék a jobb felső sarokban. Az ősi ösztönöket piszkálja fel az értesítési ikonok látványa, mert az evolúció során beleégett a képzettársítás: a vörös színű gyümölcs koncentrált energiaforrás, az édes íze (a cukor érzékelésének leképeződése) örömhormonokkal jutalmaz, jelentőséget kölcsönözve a régi korokban csak korlátozottan és időszakosan elérhető csemegének.  

A sütőmnek viszonya van a nappali lámpáival, az asztalomnak a székemmel, a könyökömnek a kisujjammal. És negyven nap után a valóság is, mintha kicsit elzsibbadna. Az időről nem is beszélve. 

Vérfagyasztó belegondolni, hogy a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadást szinte élőben nézhettük végig. Akkor is fordult a világ, ugyanúgy, mikor a NATO bombázta az országomat, az országomat, amely egy idén épp százéves békeszerződéssel lett az én országom, úgy, hogy őseim ki sem léptek a házuk udvaráról.

Az izoláció, most erre is időt ad. Tanulni, közvetve és közvetlen módon is.  Az origami mindkettőre. Daru madarakat hajtogatok belőlük, ahogy az egy igazi japanofilhoz illik. Japánban mindenki tud darut hajtogatni, és mindenki ismeri „szenbazuru” rítusát, amikor egy év – új évtől szilveszterig – alatt ezer papírdarut hajtogatnak, és egy hosszú zsinórra fűzik fel őket.

A Gellért-hez baktattam és élveztem a fájdalmat a lábikrámban, meg a combomban, ahogy hegymenetben szedtem a lépcsőfokokat. Kicsit jó is ez a turistamentesség; a karcos hangú spanyol bakfisok, meg az öblösen röhögő angol ficsúrok hiánya üdítő.

Kopogott a szomszéd, hogy névnapot köszöntsön. Ez is ilyen helyi szokás lehet errefelé. A megléte majdnem olyan érthetetlen, mint a hiánya. Eltűnődve, kissé elképedve néztem japánnyelv tanárom közlése után, hogy a szigetországban, sőt úgy a világ nagyobb részén nincs is névnap. Mert az ilyen keresztény dolog.

Felénk így hívták és bolondultak érte a háziasszonyok. Manapság mikroszálas törlő vagy mi. Nem szeretem, mert a finom bolyhai irritálóan beleakadnak a körmöm szélén elálló száraz bőr csücsökbe. Nem tudom jobban megfogalmazni, de aki férfi és ugyanilyen száraz a kezén a bőr (pedig én csak klimpírozok, nem mosok benzinben csapágyakat, mint megboldogult apám), az tudja miről beszélek.

Most állandóan híreket olvasok, tudósításokat nézek. Azt hiszem valahol ez is jelzi: most már igazán felnőttem, jogom van nekem is rettegni a járványtól, amely az egész világot térde kényszeríti. Ugyanakkor el kell ismernem, napról napra kevésbé szorongok.